Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben történt, amit most elmesélek. A rengeteg nagy erdőben, ahol addig tündéreken kívül más nem járt, még madár sem, egyszerre csak nagy lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény csörtetett be a rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol feltűnt a szemük elől a sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállt, a lélegzetük is elállt, úgy elfogta a csodálkozás. Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérlány állott a magas hegynek a tetején, állottak szépen, körbe-karikába, gyémántlabdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg. Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak, mi történt? Ráültek a labdájukra s huss!, felröppentek a tündérek a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, aztán tovább játszottak, dobálták a gyémántlabdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémántlabdát, és a következő pillanatban mind ott hevert a lábuk előtt. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

 

 

holdvilag

 

 

Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat. Miért is lőtték le a gyémántlabdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám, amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott az egyik vadász és felkiáltott: – Nézzetek oda! Mind arra tekintettek s szinte, hogy meg nem vakultak a szertelen nagy ragyogástól. Magas hegynek a tetején gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt a napnál, s a gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának: – Te az enyém, én a tied! Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a deli vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt. Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de gonosz lélek megirigyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, aki a csillagok királynője volt s aki akkoriban járta be az országát – hogy a leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve repült haza, és szörnyű haraggal támadt leányaira. – Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek? Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égről, amikor én akarom! – Anyám, édesanyám – könyörögtek a lányok -, irgalmazz, ne hullasd le az ő csillagukat. – Az övékét is, a tiétekét is! – kiáltott a csillagok királynője s otthagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába. Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajon nem hullanak-e le csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen. Mind a tíz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon vijjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört be az országba. Kard, ki a hüvelyből! Mind a tízen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsúztak a tündérektől s rohantak a csatába – a halálba. Oda, oda a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égről: a tíz ifjú csillaga. És a tündérek látták, amikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égre meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, amikor ezt látták, hallották. Különösen a három legkisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, míg elnyomta őket az álom. Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégiscsak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szelíden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró-meleg a vize. Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, amely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra és a Bükk hegység ölelkezik. Az édesanya szíve mégis irgalmas volt gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak…

 

 

Elérhetőség:

Dr. Marczi Erika

minőségi ékszerek szakértője

 

E-mail: [email protected]

Telefonszám: 30-2807475