Felhívjuk szíves figyelmét, hogy oldalunk a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ. Bővebb információért kattintson ide.

A fuvolám olyan, mintha a szárnyam lenne! - interjú Horgas Eszter fuvolaművésszel

Írta: Csak a Nőknek magazin 2019/05/11 0 hozzászólás Sikersztorik,
Otthonában beszélgettünk Horgas Eszter fuvolaművésszel, aki a Nők Világa – Híd a nemzetek között! nagyrendezvény egyik fellépő művésze. Természetes kedvességgel és kíváncsisággal várt minket. Gyorsan közös nevezőn is folyt a beszélgetésünk művészetről, családról, élettapasztalatról, bátor döntésekről és valódiságról.
 
Miért pont a fuvola?
Nagyon könnyű helyzetben vagyok, mert művészcsaládban születtem. Szokták mondani, hogy anyatejjel szívtam magamba a művészetet, hisz édesanyám író, édesapám költő és meseíró. Nagyon sok történetet írt személyesen énhozzám. Három testvérem is van, akik közül az egyik színházi rendező, a másik díszlettervező, a húgom pedig szintén irodalommal foglalkozik, mert ír és szerkeszt.
Ebben a közegben cseperedtem fel, tulajdonképpen ez az anyanyelvem, és a zene, soha nem merült fel, hogy más pályára lépjek. Érdekes, hogy a testvéreimmel mindannyian tulajdonképpen mást csinálunk, de mégis a gyökereink azonosak: a gondolkodásunk, a világra való eszmélésünk, ahogy jelen vagyunk, ez mind mind hasonló bennünk és körülöttünk.
 
Örülök, hogy a Csak a Nőknek Magazinnal kapcsolatba kerültem, mert úgy vélem, hogy nagyon hasonlóan élünk és dolgozunk. Úgy érzem, hogy egy művésznek reagálni kell a világra, s ahogy ezt a magazinotok teszi, az nagyon közeli az én filozófiámhoz.
 
A fuvola, mint hangszer, amin játszom, tulajdonképpen nem az én választásom volt gyerekként, hanem a kezembe adták. Amint megfogtam, megforgattam, azonnal bele is szerettem. Nem emlékszem olyan időre, amikor én ne fuvoláznék, pedig már 9 éves voltam tulajdonképpen. Olyanra viszont emlékszem, hogy amikor még nem jártam konzervatóriumba, de már szerelmes voltam a hangszerbe, és elmentünk nyaralni, de nem vittem a fuvolámat, akkor az ujjamat fujkáltam, annyira hiányzott az érzet.
 
 
Amúgy nagyon nehéz erről beszélni, mert egy civil ember, aki nem játszik hangszeren semmilyen szinten, annak furcsának tűnhet, hogy egy tárggyal hogyan lehet ennyire szoros kapcsolatban valaki. Bizony, lehet. Nekem éjszaka, az ágyam mellett is ott van a fuvolám, és minden nyaralásra is jön velem. Kicsit olyan, mintha a szárnyam lenne!
 
Nincs problémám, ha szavakkal kell megfogalmaznom a gondolataimat vagy az érzéseimet, hisz a színpadon is beszélek, mesélek az előadásaimon, de nekem azért a fuvola az, amivel mélységesen el tudom mondani azt, amit észlelek a világból.
Fontos az a tudatosság, amivel élek, és hiszek abban, hogy minden embernek van egy sorsa, s én próbálok úgy élni, hogy nagyon figyelek, hogy mi történik. A fuvola ugynis nem tartozik azokhoz a hangszerekhez, amik arra lettek kitalálva, hogy valaki szólókarriert járjon be vele. Nincs is igazán meghatározó szóló irodalma. Nem úgy egy zongorista, egy hegedűs vagy épp egy operaénekes, aki ha nyolcszor születik újjá, akkor is nehezen jut az irodalma végére. Nekünk fuvolistáknak ez nem adatott meg. A mi hangszerünk zenekari vagy kamarazenei, persze egy-egy versenymű van azért, és nagy egyéniségek is, akik a koncerten egy fuvolaversenyt eljátszanak, dehogy egy teljes est, egy hangverseny a fuvolára épüljön, és főszereplő legyen, olyan nincs készen.
 
Tehát meg kellett alkotni, létre kellett hozni a darabokat, amit eljátszhatok bandákkal, zenekarokkal énekesekkel. Amúgy így működöm az életemben is, figyelek és hagyom, hogy vigyen a sorsom, közben alkotok, valódit.
Meg szokták kérdezni, hogy ilyennek álmodtam kislány koromban a jövőmet?
Nem, nem álmodhattam ilyennek, amit élek ma, hogy darabokat írok, hogy két órás önálló show-kat csinálok zenésztársakkal. Ezek nem lehettek reális vágyképek az előbb elmondottak miatt egy fuvolaművésznek készülő kislány számára. Az viszont igen, hogyha nagyon jó leszek, akkor bejuthatok híres zenekarokba. Már zeneakadémista koromban így is lett, a Fesztiválzenekar, az Állami Hangversenyzenekar tagjai között játszhattam, de hogy így élhetek, ahogy most teszem, az messze meghaladja az álmaimat!
 
 
Hiszem, hogy ez életfilozófia is, hogy az ember hogyan él, mit kezd a tehetségével, mennyire használja ki és él a sors adta lehetőségeit. Ez döntés kérdése, hogy hogyan szeretnénk élni és dolgozni, illetve hogy mi a hitünk..
 
Érdekes ez a tanításomban is. Sokan szeretnének hozzám bekerülni, de szoktam mondani, hogy nem biztos, hogy én vagyok a jó tanár, mert én egészen másként is tanítok, az előbb említett hitben, világnézetben és szellemben, s azok tudnak velem jól jönni, akik hasonlóképpen éreznek és hisznek.
 
Nagyon nagy a felelősségem, ha azt mondom, hogy tudom, merre kell menni. Vállalni kell, hinni önmagamban, és hűnek lenni ahhoz, amit hiszek, mutatok és érzek. Gyerekkoromban olvastam Eric Knight Légy hű magadhoz című regényét, de a mai napig bennem van, és azt gondolom, hogy az én sikerem az ezért lett, mert magamnak kell megfelelni elsősorban, hisz a legnagyobb kritikusa is saját magamnak vagyok. Ezt mondom a lányomnak is, aki most zeneakadémista. Bár egyszer lehet, hogy meg is dicsérhetném végre már magamat, nem?
 
Ez amúgy egy nagyon fontos kérdés, és nagy szenvedés is, mert magad elől nem tudsz elbújni állandóan, nem hordhatsz álarcot folyamatosan. Hiába szeretnek sokan, és rajonganak rengetegen érted, ha te belülről nem érzed azt a tökéletest, ahogy elképzelted, akkor nincs igazi megnyugvás a sikerek ellenére sem.
 
Különösen hangzik a banda kifejezés, akiket említettél. Kik ők?
Mikor elvégeztem a zeneakadémiát, akkor volt egy időszak, amikor sztárzenekarokba hívtak játszani, de amikor el kellett volna menni állásba, akkor nem mentem el próbajátékra, mert tudtam, hogy szólókarriert szeretnék.. De ugye hiányzott a beszélgetésünk elején említett zeneirodalom, amit el is játszhattam volna…, nem volt egy könnyű dolog.
Így elmentem Londonba, játszottam ott, s kint is maradtam egy darabig. Jártam koncertekre, könyvtárakba, s rá is találtam erre a bizonyos crossover felfogásra. Hazajöttem, s rengeteg más stílusban játszó zenészt kerestem meg. Én ugye a klasszikus képzést kaptam a Zeneakadémián, ami egy zárt világ, nem nagyon ismertem mást.
Akiket viszont megkerestem, más műfajokban játszottak, és nagyon lelkesek lettek, s bíztattak, hogy csináljuk. Így lett például Vukán Györggyel egy nagyon szoros zenei kapcsolatom, s vele alakítottuk meg végül a Class-jazz Band formációt, ami még klasszikus, de már a jazz és egyéb műfajok is megjelentek a repertoárunkban.
 
Egy új világ nyílt meg előttem ezzel, s elkezdtem rengeteget tanulni. Nem volt könnyű a klasszikus képzettségemmel, értelmezésemmel, de nagyon élveztem, hiába láttam magam előtt néhány próbán óriási hegyeket. Furcsa volt: egyik nap tündökölni a Zeneakadémián, másnap meg egy próbán a big banddel követni sem tudom a kottát.
Így kezdődött, rengeteg tanulással és gyakorlással, aztán pár évvel utána azon kaptam magam, hogy tízezer ember előtt játszom az Arénában a Grammy-díjas  amerikai Al Di Meolával.
 
 
Rettentően felpörgött az életem. Ráléptem az utamra, s repített! Én nagyon erősen álmodom, a Carmen előadás amúgy így lett, hogy állandóan ugyanazt álmodtam. Azt éreztem, hogy megbolondulok, így amikor hajnalban felébredtem, leírtam jegyzetbe, amit megálmodtam. Gyűlt az anyag, mintha diktálták volna, s elkezdtem megkeresni az embereket a megvalósításhoz - persze néhányan sajnálkozva néztek rám. De én mentem előre, s oda jutottam, hogy kellene nekem egy világsztár a produkcióba, volt három jelöltem is.
 
Képzelhetitek, se pénzem, se fuvolám, mert pont előtte lopta el valaki, aki követett…
Elég furcsán néztek rám az emberek, hogy „te jól vagy? 2003-t írunk, nem nagyon jönnek külföldi sztárok ide, ráadásul te akarod megmondani neki, hogy mit játsszon?” Én meg csak azt hajtogattam, hogy nem tudom hogyan, de szeretném. Belülről éreztem, hogy menni fog.
 
 
Szóval egy szervező, aki akkoriban a sztárokat hívta Magyarországra, írt Al Di Meolának, hogy van egy magyar fuvolista lány, aki egy Carmen-adaptációt szeretne csinálni, amihez hívná őt.
Megkapta és elolvasta a levelet, s azt mondta, hogy ez annyira abszurd, hogy mindent tudni akar erről a lányról. Akkor már voltak lemezeim, amit ki is küldtek neki, meg fotókat. Aztán jött az egysoros válasz: „I want to do it!” Meg akarom csinálni.
Így lett! Két hetet próbáltunk, s óriási sikerrel mutattuk be a először a Budapest Arénában.
Semmi esélye nem volt az egésznek, és mégis. Olyan érzésünk volt a közös zenélés közben, mintha örök óta ismernénk egymást. Aztán csinált velem lemezt is, ami két hét alatt platina lett.
 
Hasonlókat mesélhetnék Natalie Coleról is. Gyerekként sokat hallgattam főleg a karácsonyi albumát, apám imádta a jazzt. Aztán meg egy színpadon játszom vele, mint egy álom. Megint!
 
Ez volt a sorsomban! Ezt nem tudtam, és nem is lehetett kislányként megálmodni... Igaz az, hogy az embernek egy dolga van az életében, hogy iszonyatosan figyeljen, és engedje meg a történéseket, ne akarja, csak engedje, hogy az érzései mentén haladjon. És persze legyen meg belül az a bizonyossága, hogy tudja, mire vágyik!
 
Az interjút készítette Szabó Ági.
 
Fotók: horgaseszter.hu 

Szólj hozzá!