Felhívjuk szíves figyelmét, hogy oldalunk a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ. Bővebb információért kattintson ide.

Ecsetvonással szárnyalni!- Rendhagyó interjú Püski Sándor grafikusművésszel

Írta: Csak a Nőknek magazin 2019/03/23 0 hozzászólás Sikersztorik,
December 31-én kaptam egy baráti telefonhívást, hogy nézzek meg egy festményt, mert megdöbbentő a mondanivalója. Sem időpont, sem a hangulat nem volt az, mikor az ember nekiáll a google-barát rejtelmeit felfedni, hogy az információt tudássá tegye. Azonban olyan lelkes, és olyan feldobott volt a hang, hogy szilveszter ide vagy oda, megkerestem a kérdéses képet.
Elállt a szavam, s végig terült az a fajta nyugalom a lelkemen, hogy „Ez az! Ezt a forrongó harmóniát keresem már mióta!”
Az interjúra rendhagyó módon került sor, mert a művész Békés városában él és vigyáz családjára, így az éteren át beszélgettünk egymást nem látva. Ekkor csak sejtettem, hogy ez milyen komoly szimbólummá lesz közös munkánkban. Hallgatni ércesen zengő hangját, értve a gondolatmenetét, és a beszélgetés végére megtudni élete legnagyobb mérföldkövét – örök hálám a szilveszteri telefonhívásért, mert nagyszerű embert, fantasztikus apát, 38 éve hűséges férjet, s nem utolsósorban izgalmasan tehetséges gondolkodtatni merő festőművészt ismerhettem meg!
 
Mit jelent számodra a nőt ábrázolni?
 
A képeim 90%-a a nőkről szól. Ez többek között azért is alakulhatott így, mert az édesanyám engem 4 éves koromban elhagyott, és soha többé nem is találkoztam vele. Nincs is képem róla, hogy milyen volt, bár egy fotót azért kaptam. Tulajdonképpen ebből merítettem az erőt, mikor őt kerestem. Mindig azt gondoltam, ha visszamegyek Budapestre, amúgy ott születtem, szóval, hogy ha ott vagyok, akkor találkozom vele.
Tehát a nők bizonyos értelmű tisztelete és imádata bennem ebből fakad. A mai napig azt gondolom, hogy a nőknél nincs csodálatosabb dolog a világon, hiszen tőlük kaptuk az életünket. Tudod, ez az egoista férfi, himsoviniszta duma ez nem igazán helyes út. A nőknek köszönhetjük az életet, illetve nekik is, de ők hordják ki, tehát a genezis, a teremtés legnehezebb része a nőké. De ettől függetlenül a szépség, a női ideál mindig és mindenhol középpontban kell, hogy álljon. Ennek örülök nagyon, s így nekünk is itt a helyünk.
Ezzel tulajdonképpen el is mondtam, hogy részben miről is szólnak a képeim. Én ugye nem mondhatom magamról, hogy művész vagyok. Ezt az emberek fogják majd eldönteni, hogy számukra tényleg művészet-e vagy nem, amit látnak tőlem. Én erre hagyatkozom, s hála az égnek, nagyon pozitív dolgok vannak bennem, zajlik az életem.
 
 
Békés városában élek a családommal, de szerencsére bejárhattam az egész világot a kiállításaim révén, s a legjobb és legnagyobb kiállítótermekben láthatták a képeimet; pl.: New York, Los Angeles, Washington vagy Észak-Európában Finnország, Dánia, Norvégia, kicsit keletebbre pedig Peking.
 
Hogyan kezdődött a festésvágy?
 
Tény és való, hogy én mindenhez béna vagyok, amit még tudok a festésen kívül az a fűnyírás és a takarítás. Semmilyen műszaki érzékem nincsen semmihez sem, a feleségem csinál minden ilyen háztartásbeli szerelvénykérdést, mert ő ebben zseni. Én meg imádom őt, ezért is most már 38 éve! És ez szuper!
Szóval még óvodás koromban az óvó nénik adtak egy feladatot, hogy egy sakktábla szerű hálót kell kifesteni. Nem volt egy nagy feladat, de beégett nekem, nem tudom, miért. Az én vonalaim nem mentek ki a határon, hanem hajszál pontosan a helyükön voltak. Ők csodálkoztak, hogy nem volt még ilyen, s egyre több feladatot kaptam. Rajzoljak ezt, rajzoljak azt, s effektíve tényleg az óvónőknek meg a dajkáknak köszönhetem, hogy tulajdonképpen elindítottak ezzel a dologgal. Utána meg mint egy megszállott elkezdtem rajzolni. Vagyis gyakoroltam, mert el kellett telnie legalább 60 évnek, hogy azt mondhassam, tudok rajzolni valamennyit. Az inspiráció azonban az oviból jött.
 
Apuka mit szólt, hogy a fia ilyen remek tehetségféle?
 
Hát 14 éves koromban azt mondta, hogy ő bead engem szobafestő-mázolónak, de szerencsére volt egy nagyszerű rajztanárnőm az általános iskolában, aki azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Mindenféleképpen a Tömörkény István képzősulit próbáljam. Az apám azért nem annyira akarta ezt, de attól függetlenül elkísért felvételizni, s be is kerültem. Onnan kezdve aztán azt hiszem, gyökeresen megváltozott az életem, s az apámé is, hisz utána bebizonyosodott, hogy végre egyszer büszke lehet rám, mert jól sikerülnek a dolgaim.
 
 
Hol volt ez az iskola?
 
Szegeden, s nagyszerű mestereim voltak ott. Magos Gyula, Zoltánfy Pista, aki sajnos nagyon fiatalon halt meg, és még Kalmár Marci, Fritz Mihály. Amúgy az az éra egy nagyon húzós csapat volt művészetileg, s nemcsak a mi osztályunk, hanem az előttünk lévők is. Onnan olyan tehetségek kerültek ki, mint Szurcsik Jóska, aki most Budapesten él és dolgozik. Én nagyon örülök, hogy a Tömörkénybe járhattam. Utána aztán többször felvételiztem a főiskolára, de elutasítottak, majd 1983-ban már katonaként mentem újra felvételizni, s be is jutottam az Iparművészeti Főiskolára. Akkor aztán azt mondtam, hogy jó, ennyi kellett, s innentől már nem érdekel az egész. Döntenem is kellett, mert előtte egy évvel megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, és gondoltam, majd más utakon fogom bepótolni a tanulmányokat.
 
Milyen munka következett ezután?
 
Bekerültem a békéscsabai Kner Nyomdába tervező grafikusnak, ahol 13 évig dolgoztam, s az maga volt a csoda. Akkor a Kner az egyik legmodernebb nyomdája volt Európának a szenzációs vezetéssel, marketinggel. Nagyon jó hely volt, ami meg is határozott engem. Amit az iskolában nem igazán kedveltem, pl. a betűtördelést meg a tipográfiát, mert festeni és rajzolni szerettem, nahát ezeket itt a nyomdában bepótoltam, és sokkal jobb volt így.
1986-tól aztán felvettek a Művészeti Alap-ba, ami bizonyos értelemben kuriózum volt, mert akkor még 40 év alatt nem nagyon került be senki, én viszont megkaptam ezt 28 évesen. Sokan ennyi idősen még a főiskolát sem végzik el.
Nekem viszont volt egy nagy mentorom, akit világéletemben annak fogok tartani, ő Kass János, Munkácsy- és Kossuth-díjas grafikusművész, sajnos már nincs velünk. Őmellette még, aki nagy lieblingem volt, akit szintén nagyon szerettem, az Szász Endre.
 
A kilencvenes évek elején újabb nagy elhatározást kellett tennem. A privatizációval a tervezőgrafikusok lehetőségei változtak, így én 10 db képemmel az autóban elindultam Svájcba, hogy ott kiállítást csináljak, s meglátom, hogyan alakul. Két hónap múlva meg is lett a kiállítás, ami nagyon jól sikerült. Ezután fel is adtam az alkalmazott grafikát, s szabadúszó művészként a saját képeimre és a kiállításaimra kezdtem koncentrálni. Magam voltam a managger is, kaptam persze rengeteg segítséget is.
 
 
Ez bátorság volt vagy önbizalom?
 
Talán mindkettő… Itt volt viszont nagy jelentősége az életemben a nőnek, a feleségemnek. Akkor már megvolt két gyermekünk, s minden nehézség és teher a feleségem vállát nyomta. Ők itthon voltak, Pannika dolgozott, a gyerekek még kicsik voltam… szóval nem volt egyszerű döntés, de jó, hogy így tettem akkor. Meg kellett ezt lépnem. Voltak persze hullámvölgyek, de erősített mindegyik.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy 1996-ban Göncz Árpád elnök úr az én képeimből választott Beatrix holland királynőnek ajándékot, mikor Magyarországon járt őfelsége, vagy 2000-ben a NATO főtitkára, Sir George Robertson is Püski-alkotást kapott dr. Somogyi Ferenctől (a Magyar Atlanti Tanács elnöke), mikor ide látogatott. Előtte meg 1997-ben Neubibergben én képviseltem Magyarországot a Kelet-Közép-Európa tíz legjobb festője kiállításon.
 
Mesélnél a Pápánál tett látogatásról?
 
Az apropó, ami miatt mentem, hogy átadjak neki az egy festményemet, aminek a címe: Soli Deo gloria (Egyedül Istené a dicsőség vagyis Isten mindenek előtt). A kép elkészítésének előzménye, hogy 2013 novemberében a fiam sajnos egy véletlen balesetnek lett áldozata, s elvesztette a látását.
Én még korábban, 2013-ban elkezdtem egy sorozatot, aminek a címe a Szem. Sanci fiam balesete után az egészet ki akartam hajítani, de a fiam azt mondta: „apa, ne; csináld meg, csináld végig; add ki az albumot!”. Így tettem, csak a címe az lett, hogy Szemtelenül.
Nemcsak ez a cím változott meg, hanem az egész életünk. A rengeteg gyógyszer, amit szed, a bioritmusát is átalakította, hajnalban felébred, és akkor mi beszélgetünk, mindenről. Egyik alkalommal azt mondta nekem, hogy „apa, fess egy képet a vallásokról, ami meghökkentő vízió, egy látomás legyen”. Mikor ezt mondta nekem akkor hajnalban, már 3 éve nemlátó volt. A képet alig egy nap alatt elkészítettem.
 
Mikor ideértünk az interjúban, már nem tűnt fel, hogy „csak” halljuk egymást, ösztönösen nyúltam a zsebkendőért elcsukló hangját hallva. A kép, amiről szó van tényleg megdöbbentő vízió a három bekötött szemű vágtató ló homlokán a három szimbólummal: Dávid-csillag, kereszt és hold. A látomás valóban az útkeresés a vallások felé vagy épp közöttük. Ennek ma nagy szerepe van az emberek életében: a hiány vagy épp a tovább mélyülés.
 
Hogy jutott el a kép a Pápához?
 
Egy barátommal beszélgettünk, s az ő ismerőse révén a képről készült fotót eljuttattuk a Vatikáni nagykövetséghez, s ők továbbították a Pápához. A kuriózum ebben, hogy egy hónapon belül megkaptuk a sárga kártyát, ami a személyes audienciát jelentette. Nagyon hamar jeleztek, hogy ez egy csodálatos kép, meg vannak hatódva, hogy milyen kifejező.
Felemelő élmény volt a látogatás az tény és való, mögöttünk több mint nyolcvanezer ember állt a Szent Péter téren. Rengeteg fotót készítettek. Mikor jöttünk haza, már a családom láthatta a részleteket, mert megtalálták a neten az oldalt. Később küldték az eredeti fotókat.
 
Egy új kép hogyan születik? Előre megtervezi vagy jön a pillanat?
 
Nálam ez úgy működik, hogy mikor elkezdek egy motívumot, s közben vagyok már, akkor beugranak újabb dolgok. Rengeteget olvasok, figyelek mindent magam körül. Emellett persze jönnek váratlan ötletek is, amiről azt érzem, hogy meg kell csinálnom. Nekikezdek, de bizonyos szempontból nagyon vehemens és türelmetlen vagyok, mert amikor készítek egy képet, akkor legszívesebben már a következőn dolgoznék, hisz ott van a fejemben benne. Ami a másik fontos, hogy látom előre a képet, készen van bennem. Tudom, hogy mit akarok. Én másként nem is tudnám csinálni.
Mindig azt szoktam mondani, ha jönnek hozzám vásárolni vagy csak nézelődni, hogy el kell dönteni: tetszik vagy nem. Együtt tudok-e majd élni vele vagy nem. Ez ugye nem 1kg kenyér, hanem egy életre szóló dolog, nem?!
 
Min dolgozik most?
 
Egy zenei sorozaton, amit nagyon szeretek: Freddie Mercury, Amy Winehouse, Robbie Williams képe már kész. Csupa nagy tehetség, s talán a mottóm is így alakul a velük való foglalatosság kapcsán: „Mikor Isten angyalait festem, azért teszem, hogy palástoljam a bennem rejlő ördögöt!”
 
Szabó Ági

Szólj hozzá!