Felhívjuk szíves figyelmét, hogy oldalunk a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ. Bővebb információért kattintson ide.

Itt vagy külföldön?

Írta: Csak a Nőknek magazin 2018/11/13 0 hozzászólás Életmód,Utazás,

 

 

 

 
A környezetemben egyre gyakrabban azt mondják, amikor megosztom az elképzeléseimet, hogy arra, amit én képviselek, nincs a magyar embernek befogadó készsége.

 

 

 

 

 

 

Szeretném tisztázni, hogy maga az Ember mindenhol egyforma, de mint része egy népnek, egy országnak, kialakul egy jellegzetes mentalitása, amiben hordozza a népe, az országa hagyatékát és karmája nyomát, úgy ahogy az edukáció, a neveltetés, a szülők, a nagyszülők hagyatéka és karmája nyomait.  

 

Amikor Magyarországra kerültem,  háromszor  visszaszöktem, de a későbbiekben lett férjem nagyon kitartó volt.

 

Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem illek ide, nem tudtam megérteni és elfogadni a magyar hozzáállást az élethez.


És ezt nem  pejoratív értelemben kell érteni, hanem egyszerűen nagyon másnak éreztem.

 

Elkezdek figyelni, hogy megértsem, és ma már úgy vélem, hogy  tudom a választ, hogy már érthető.

 

 

 

Miért volt fontos megérteni?

 

Mert már nem akartam menekülni, hanem segíteni.

Azt mondják, hogy nekem külföldre kell vinni  az elképzelésem, mert  ott nyitottak az emberek, erre vannak berendezkedve, és meg is tudják maguknak fizetni ezt a 3000 körüli havi klubtagdíjat.

Gondolkodtam ezen!

Meg azon is, hogyha az eszemre hallgatok, igazuk lehet.
Aztán köztudott, hogy a vonzás törvényének alapja az azonos rezgésen működik.
Ami azt jelent, hogyha az, amit én vallok nem kompatibilis azzal, ami a magyarokra jellemző, akkor gyakorlatilag nem vonzzuk egymást; ebből szerelem már nem lehet.

Viszont, azt tapasztalom, hogy engem szeretnek az emberek, és merem állítani, hogy a magyar emberek is.
Nem mindig volt ez így, ezt hozzá kell tennem..., meg azt is, hogy rajtam múlt, mint mindig.
 

 

 

 

 

Miért?

 

Mert amikor ide kerültem, nem tudtam azonosulni a magyar mentalitással, a hozzáállással, a gondolkodással.
Ez továbbra is úgy maradt azzal a különbséggel, hogy kezdtem figyelni, hogy értsem őket.
Azonosulni nem tudtam, de elfogadni már igen.
És mondhatom azt, hogy kivételes emberek vesznek körül, és merem állítani, hogy szeretnek annyira, mint ahogyan én ők.

 

 

 

Ésszel vagy szívvel?

 

Elérkezett az a pont, amikor világossá vált számomra, hogy a magyar ember sem működik másképp, mint maga az Ember.
Ha szeretetet kap, és ha megvannak a feltételek hozzá, a magyar ember is tud változtatni - sőt, azt tapasztaltam, hogy szinte vágyik rá.
A magyar ember is vágyik arra, hogy boldog legyen.
A beépült „rabok voltunk és azok is leszünk" meghatározó megközelítés ellenére szívesen fogadják azt, amit én vallok, hogy ő is boldogságra rendeltetett.  

 

A mottóm az, hogy arra születtünk, hogy boldogok legyünk; hogy az ember rendeltetett arra, hogy boldog legyen!

 

És ez nem is a hitem, hanem a meggyőződésem úgy, hogy az ellenkezőjéről nem fog tudni senki meggyőzni.
 

 

 

 

 

 

Honnan tudom?

 

Mindig is tudtam, mert azt éreztem.
10 éves koromban döntöttem úgy, hogy saját utamat járom.
A szüleim nem voltak boldogok, és ennek a tanúja voltam nap, mint nap.
Nem volt felesleges idejük egy gyerekre.
De arra jutottam, hogy nem is várhatom azt tőlük csak abból kiindulva, hogy ők a szüleim.
Mert ezen túl emberek saját életükkel és életfeladatukkal.
El voltak foglalva azzal, hogyan oldják meg azt, mert aztán volt mit. Mellékesen hozzáteszem, hogy nem sikerült nekik együtt sem, külön-külön sem, bár most az anyukám, az elmondása szerint boldog.
Én kételkedem, de a lényeg az, hogy törekszik rá, és ő úgy is érzi, és az a lényeg annak ellenére, hogy szerintem, nem igazán tudja felszabadultan megélni a boldogságot, mivel a múltbeli sérelmeit és azok árnyékát nem tudta teljesen elengedni, de legalább már jó úton jár, és én csak biztatni tudom.

 

 

Visszatérve rám, én 10 évesen úgy döntöttem, ha már az a rendeltetésem, akkor én boldog leszek.
És annyira sikerült, hogy amikor nosztalgiázunk,  szívemben nincs szomorúság vagy fájdalom, mert én boldog voltam a körülményektől függetlenül… más szóval boldog gyerekkorom volt.

 

Én ebben tudok segíteni, hogy a magyar ember fogadja el azt a tény, hogy arra rendeltetett, hogy boldog legyen.

 

A pácienseimnek nem győzöm ezt mondani.
Három kategóriában osztom őket ennek a ténynek befogadása szerint.
Van egy csoport, amely gyakorlatilag nem tart egésznek, százasnak; meg aztán mit képzelek én, mit tudok én az életéről; és egyáltalán arról, hogy milyen is az Élet.
Joga van az elméletéhez.
Nem erőltetem. Biztos megvan az oka, hogy miért ragaszkodik hozzá, hogy miért nem kíván változtatni.
Tagadnak, védekeznek; hagyni kell őket, hogy beérjen a döntésük.

A másik kategória az, aki sokat tud, hall, olvas, és azt állítja, hogy egyetért mindezzel és velem is.
De számomra nyilvánvaló, hogy a szlogenek, a bölcs mondatok és pozitív szavak értelme nem jut el a szívükhöz.

 


Én nekik szeretnék, és tudok is segíteni, mert ők már keresik a megoldást.
És megeshet, hogy magukévá tudják tenni azt, amit én vallok.

 

A harmadik kategória az álom kategória.
Belevágunk egymás szavába, befejezzünk egymás mondatait; fél szavakból értik, hogy miről beszélek.
Ők töltenek; ők bearanyozzák a napomat; öröm, hála és remény, meg megerősítés is egyben, hogy egyre több a tudatos ember, aki már érti, hogy a tudatos és felelősségteljes boldogság is döntés kérdése.

 

 

 

 

 

 

Miért hangsúlyozom azt, hogy felelősségteljes?


Mert senki sem lehet boldog más kárára, de még a sajátjára sem.
Nem csak a pillanati boldogság a cél, hanem egy állandó kiegyensúlyozottság, békés, elégedett, pihentető érzés, hogy minden a helyén van, megkoronázva a hála érzésével!

 

 

 

 

 

Brezenák Alexandrina
 

http://alexarendel.eu

http://comewithus.eu

 

Szólj hozzá!