Felhívjuk szíves figyelmét, hogy oldalunk a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ. Bővebb információért kattintson ide.

Szeretném még elmondani: szerettem 3. rész

Írta: Csak a Nőknek magazin 2019/05/02 0 hozzászólás

Ha valamikor, ma igazán könnyen rámondjuk valakire, hogy lusta, értéktelen, élhetetlen, figyelemzavaros, leírjuk...anélkül, hogy tudnánk valamit is a valódi életéről. Nem csodáljuk sem magunkat, sem másokat, mintha elfelejtenénk, hogy mindannyiunkban ott van egy titokzatos, lenyűgöző bűverő...ragyogó gyémántok vagyunk, de ezt nem látjuk, nem látjuk, mert vakok vagyunk, torzítjuk a valóságot...szándékosan összetörjük az égkék üvegét. A másokról bennünk élő jó vagy rossz kép olyan merev, mint a kihűlt test, véletlenül, itt-ott hallott, soha meg nem erősített véleményekből, pletykákból, hiedelmekből, pillanatnyi megnyilvánulásokból összerakott mozaik és azt hisszük, az a valóság. Akit szeretünk, égig magasztaljuk, akit nem, azt mindenkinél értéktelenebbnek, hitványabbnak hiszünk... 

 

A kolléganőm gyerekéről szól a mese:  Daniéla évekkel ezelőtt örökbefogadott egy kislányt, Szibériáig ment a szép szőke egyéves Júliáért, akit elhalmozott a szeretetével. Megtanította mindenre, ami tőle tellett, ami ahhoz kellet, hogy az iskolában majd megállja a helyét. Kétnyelven folyékonyan beszélt, írt, olvasott... Az élénk tekintetű kislány tele élettel és ígérettel indult neki az iskolai éveknek...  de az osztályban szertelenebb, időnként figyelmetlenebb volt, mást akart csinálni, többet akart tudni, mint a többiek, óra közben gyakran felállt, mások szavába vágott, kijavította a kérdésre adott válaszokat... zavarta az órát... Az iskola vezetése hívatta Daniélát, utasítottak, hogy vigye orvoshoz a gyereket, mert szerintük Júlia nem tud alkalmazkodni sem a tantervhez, sem másokhoz, figyelemzavaros, mentálisan beteg, visszamaradott... A kislányra rásütötték a bélyeget... Ujjal mutogattak rá. Sokkal kevesebbek vagyunk, mint amik lehetnénk, olvastam valahol.

 


Eszembe jut George H. Reavis meséje, aminek címe: Az állattiskola, gyönyörű rajzokkal illusztrált könyv, szerintem minden felnőttnek el kéne olvasni . A történet úgy kezdődik, hogy összeülnek az állatok, hogy mit tegyenek, hogy szembe tudjanak nézni az állandóan gyorsuló élet kihívásaival...Eldöntik, hogy iskolát nyitnak, hogy mindenkit megtanítsanak a legfontosabb dolgokra, amelyek nélkül nem élet az élet... úszni, futni, fára mászni, repülni... nincs kivétel, minden állatnak minden tantárgyat tanulnia kell. Ott volt az iskolában a nyuszi, a sas, a mókus, a kacsa a hal, a hód család, az angolna és kezdődött a tanitás: a kacsa kiváló volt úszásban, jobb, mint a tanár, de épp, hogy meg nem bukott futásból, ezért a százméteres gyorsfutást naponta előírták neki. Addig-addig gyakorolt, míg lassan elfelejtette az úszás örömét és a kiválóan úszó kacsából csak átlagosan úszó lett és soha nem lett jó futó. De az átlagos tanuló egyáltalán nem rossz eredmény, beleolvad a többségbe, mondták a tanárok, és nem értették, miért aggódik a kacsa mama. A nyuszi első volt a futásban, minden versenyt megnyert, már -már bosszantotta a többieket a sikerével, csakhogy jött az úszás óra és majdnem megfulladt, vesztesnek kiáltották ki. A mókus a legjobb fara mászó volt, de a repülés meghaladta az erejét, még a fáról lefelé röpülés ment volna valahogy, de a földről az ég felé szállni a mókusnak túl nagy kihívás volt. Próbálta, próbálta, de nem ment, olyannyira kedvét szegte a kudarc, hogy állandóan begörcsölt a lába és fáramászásból is majdnem megbukott. A sas gondot okozott minden tanárnak, a maga módján akart csinálni mindent, ezért hamar félreültették, hívatták a szülőket. A hódok, rövid idő után otthagyták az iskolát, mert nem vették be a tantárgyak közé a házépítést, és ostobaságnak elfecsérelt időnek tartották, hogy repülni tanuljanak, ők később sikeres magániskolát nyitottak minden hód hozzájuk járt, ott tanulták meg és fejlesztették magas fokra a “hód házépítés titkait. A hal kiváló úszó volt, de a futás, a fáramászás elvette a kedvét az élettől. Egyedül a sikamlós, sajátos kígyótestű, táncosan hajladozó angolna volt az, aki az iskola év végére minden tantárgyból tudott valamicskét: egy kicsit úszni, kígyózva “futni”, ha kellett fára kúszni és még “repülni” is, ha nagyon akarta...A tanárok elégedettek voltak az iskolával, saját munkájukkal, mert teljesítették a tantervet és hangsúlyozták, aki alkalmazkodni tud, az győz, és ünnepelték a sikamlós angolnát ... A legtöbben nem szeretjük, ha valaki kitűnik valamiből, ha elüt az átlagtól... könnyen rámondjuk: problémás, szellemileg fogyatékos, figyelemzavaros... gondot jelenthet. Nem azt mondjuk, szárnyalj, higgy magadban, álmodozz...

 


Most látom magamat hatévesen, milyen csodasorom volt nekem az iskolában, pedig én is ugráltam, hangosan beszéltem, majd kiestem a padból, úgy jelentkeztem, mai szemmel nézve, zavartam az órát, mégse mondta Csehi tanitó bácsi, hogy figyelemzavaros vagyok, volt türelme hozzám és mindenki máshoz... Szeretett bennünket, nevelt, formált, belénk plántálta, belénk nevelte, ahogy ő mondta “ a jövő embereibe” az emberséget. Amikor Daniéla elmesélte a történetét én csak annyit mondtam neki: szorítsad magadhoz jó erősen a lányodat és soha ne nézz hátra...Eszembe jut Weöres Sándor néhány sora: “Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, biztos lehess, mint az ég. A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad, legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint. A szabály rossz, ha elhatározás szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad: a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat”

 

Mennyivel többek lehetnénk, ha megtanulnánk tisztelni magunkat és másokat. A tisztelet azt jelenti, hogy mindenkit olyannak akarunk látni, amilyen valóban, egyszeri, egyedi, megismételhetetlen... “mert rossz tanújuk az embereknek a szemük és a fülük, ha barbár lelkük van”... hát emeljük magasba ember voltunkat, mindig a legjobb tulajdonságokat keressük egymásban. Ha ezt tesszük, ettől mindannyiunk lelke erőre kap, olyanok leszünk, mint a májusi eső után a virágoskert: kivirulunk, a jószándék, a szeretet a legnagyobb kincsünk, ennek az érzésnek köszönhetjük, hogy naponta megújulunk, ez tartja életben a lelkünket. “A szeretet és a vágy szeretni, ugyanabból az akaratból származik. Mihelyt megvan a vágy szeretni, már megkezdődik a szeretet”, írta Szalézi Szent Ferenc, francia püspök, teológus, aki egész életében a jámborságot, a szeretetet hirdette....  Amíg csak önös érdekeinket nézzük, háttal állunk a napfénynek, olyanok vagyunk, mint a víztelen föld, egyedül vagyunk és úgy igyekszünk az élet kijárata felé, hogy nem tudjuk meg, mi az szeretni. És egyre több ember így indul el a másvilágra...

 

Szeretném majd elmondani: szerettem 1. rész
Szeretném majd elmondani: szerettem 2. rész


Eszterhai Katain

Szólj hozzá!