Felhívjuk szíves figyelmét, hogy oldalunk a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ. Bővebb információért kattintson ide.

Válás/Jobbá válás

Írta: Csak a Nőknek magazin 2018/11/08 0 hozzászólás Életmód,Család,


 

 

Menjek vagy maradjak? – Nem egy élet áll vagy bukik egy ilyen döntésen. Saját magam és mások tiszteletben tartása nem pusztán egy vágyott állapot, hanem egy megvalósítandó életminőség. De hogyan csináljam?

 

 

 

 


A gyerekek felnövekedésével sokunkban felmerül a kérdés, mi végre is húzom az igát? Miért vagyok még mellette és meddig tegyem egyáltalán? Mert ő az apjuk vagy az anyjuk? Mert eltart vagy, mert én tartom el? Mert szeretem vagy, mert ő szeret? Olyan sok oka lehet az együtt élésnek.  Ráadásul ez korszakonként változhat. Fontos lenne időről időre meg találni a saját motivációnkat és nem kapott nyűgként végig szenvedni egy közös életet.

 

A gyerekek kamaszkora jelent először minőségi változást. Megváltozik az addigi ellátásukban, új szükségleteik alakulnak, amihez alkalmazkodnunk kell – és kicsit olyan, mintha fölöslegesek lennénk. Ez az első igazi állomás, ahol van mit mérlegre tenni - valljuk be, sokszor elkeseredik az ember. Az imádott gyermek lázadása pont az ellenkezőjét mutatja, mint amit a korábbi sok álmatlan éjszaka, a nélkülözés anyagi és lelki téren és a megpróbáltatások sora párkapcsolati téren kellene, hogy eredményezzenek.   

 

Áldozat, áldozat és áldozat. Meg hoztunk és egy jó szót sem kapunk. Kitől is kellene? Egy kis zavar a gépezetben, mert a gyerekre haragszunk, pedig az ő lázadása csak a lehető legjobb, ami vele történik – ahhoz, h megtalálja a saját hangját, hivatását, társait. Ha ez nem egyezik a saját elképzeléseinkkel, az igazán semmit nem jelent és nem orvosolandó. Fogadjuk el, h ő nem mi vagyunk és nem is a nagyszülők klónozott másai. Örüljünk a másságuknak és őszinte kíváncsisága.

 

 

 

 

 
A hiány valóban a párunkkal való életben van jelen. Ott kiegyensúlyozatlan a sok áldozat és az érte nem kapott elismerés. Csalódottak és törődöttek vagyunk, hiszen épp csak túléltük, s már a gyermekben sincs feltétel nélküli rajongás irányunkban, ami a párunk szerepét eddig pótolta és napról napra átvette az irányítást, egészségtelenül. Mióta van ez így? Hol maradtak el a meghitt ölelések, figyelmességek, ünnepek a felnőttek között? Sokan itt tartunk.  Megújulva kellene frissen rálátni a helyzetünkre és a párunkra annyi év után. Ez kihívás! Nincs erőnk még azt a másik felnőttet is pátyolgatni, amikor mi magunk is erre vágynánk. Hogyan tovább?

 


A klasszikus modell szerint a nő az otthonért felel, a férfi pedig megteremti hozzá a feltételeket. Ha ez a klasszikus modell meglenne, s a szerepeket mindenki elismerésben és szabadon tehetné, talán kevesebben bizonytalankodnának. Nem a társadalmi elvárásokról, a családi elvárásokról és egy kikényszerített viselkedésről beszélek. A jóérzéssel végzett munkára gondolok.  Egyetértésben leosztott szerepekről, amit mindenki egyénileg kell megalkosson a saját háza táján. Ha a férfi szereti a konyhát, főzzön ő és ha a feleséget nyugtatja a gyors eredménnyel járó mosogatás, tehesse kedve szerint. De soha ne várjuk el tőle– ez a titok. Felnőttek és gyerekek, ez valójában nem korosztályi kérdés.

 

A mókuskeréknek új értelmet kell adni. Másképp nehéz ez a korszak, mint volt a kapcsolat elején. Akkor „csak” a szabadságomat kellett feladni, s elfogadni, hogy van más is rajtam kívül. Azaz lehet, hogy neki máskor jó kelni, mást jó enni és máson nevetni felszabadító, mint nekem. Pedig tetszett és én is neki, de ahogy egyre többet kívánt a munka, mert egyre nagyobb tapasztalattal és ebből adódóan egyre nagyobb felelősséggel egyre többet tettünk, kicsit minden megváltozott. Akkor még észre se vettük, talán.

 

Aztán a gyermekek vállalásával - aminek lehet olyan álneve, hogy Cuki (egy kutya képében), hogy foci (álcázott kocsmázás) vagy hivatás (munka képében) – egy teljesen új szempontrendszer is érkezett. Megszületett valaki vagy valami, aminek egyrészt önálló és alapjában véve tőlünk független létezése van, ugyanakkor nagyon is sokban függ tőlünk, sokszor a megszületésétől fogva. A napi rutin, ami a fenn-maradásunkhoz kell, ezt elfedi és feledteti is egyben. Pedig nem kellene. És arról sem jó, hogy megfeledkezünk, először mi voltunk. Első szám első személyben. Minden, amit magunk köré teremtettünk, mert ez női minőségünk ereje, az belőlünk fakadt. A gyermeket konkrétan mi hordozzuk a szívünk alatt, tehát nem szabadna megfeledkeznünk teljes valónkról és feladni álmaink.

 

 

 

 

 


 
Mi kell ehhez?


A gyermek nem egy kifogás, hogy elbújjunk a kiteljesedés elől. De fontos eszközünk, akit/amit mi teremtettünk a fejlődésünkre. Soha sem másért! Igen, túl fog minket nőni, igen, önálló személyiség, akinek ugródeszka vagyunk az ő, saját szintjeinek az emelésére – tehát nem a játékszerünk, de érdemes példa a megfigyelésre. Akinek az élete, ami a miénk is, egy nyitott könyv. És mi is azok vagyunk neki. Minden döntésünkből tanul, tapasztal és fejlődik. Ha hagyjuk. Ha merünk bátran szembe nézni a szükségleteinkkel és magunkhoz ölelni a nehézségeink, mint megoldandó életfeladat.  Ez olyan szépen hangzik, amilyen nehéz megvalósítani. A pillanatok viselhetetlenek. Mert először nem jön haza, mert először derül ki, csalódott, mert már nem először kéred és ellenedre/látszólag kárára van önmagának. Mert ugyanazokat a hibákat követi el, amiket Te is megtettél. Ebből mind sokat lehet tanulni, ha nem halsz bele és komolyan veszed az eseményeket. Pedig meghalni volna jó és megsemmisülni a kudarcban. Még mindig a gyerekről beszélünk vagy ez a páromra, esetleg rám is igaz lehet? Ha elgondolkodtál, jó úton jársz a saját válaszaid megtalálásában. Mert jól, csak a szívével lát az ember, aki a nő is – aki Te vagy! – szeretettel
Linka

 

 

 

Balla Katalin

biokatalin@gmail.com,

Telefon: 70-246-30-65

Szólj hozzá!