Kétévesnek lenni legalább olyan nehéz lehet, mint egy kétéves anyjának lenni.  – Állapítottam meg egy reggelen, mikor fél nyolckor az előszobában hason fekve visító lányom felett állva igyekeztem NEM melléfeküdni és csatlakozni. Mert a rózsaszín sínadrág KELL. Nem baj, hogy koszos. A piros nem jó. Az nem ugyanolyan. Az piros. Nem rózsaszín.

Két jógalégzés után, némi önuralmat összeszedve azonban meg kell állapítanom, hogy valóban nem könnyű az ő dolga sem az életben. Az ő szemszögéből nézve a környezete minden bizonnyal tele van értetlen lényekkel, mint például szülők, bölcsis gondozók, dajkák, nagyszülők – akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy mi a dolgok rendje. És mégis ők akarják megmondani, hogy minek hogyan kell történnie.

Hogyan működik az ő kis világa, ami időnként ilyen éles ellentétben áll az enyémmel?

Valószínűleg sosem fogom megtudni, de valahogy így tudom elképzelni:

A felnőttek egyszerűen nem értik, hogy a dolgoknak helye és ideje van. A hely az ITT, az idő pedig a MOST. Az új játékot azonnal ki kell bontani, nehogy elszaladjon vagy elvigye valaki. A szülők meg ahelyett, hogy segítenének, el akarják tenni, hogy majd otthon bontjuk ki. És ha addig elviszi valaki?!

Az édességet azonnal meg kell enni, nem ebéd vagy bármi után. Ki tudja, mikor lopja el egy kóbor kutya vagy egy nagyobb testvér. Mit nem lehet ezen érteni?!

A felnőttek nem fogják fel az önállósodás fontosságát. Miért nem vehetjük fel egyedül a cipőnket? Ahelyett, hogy értékelnék a törekvést, hiszen alig tíz perc egy kétévesnek belebújni- kacsalábbal – egy téli csizmába – valami „elkésünk”-et mantráznak és nem hagynak kibontakozni.

A felnőttek nem értékelik a kreatív szárnypróbálgatásokat. Hol van az megírva, hogy csak papírra lehet rajzolni? A falon jobban látszik egy gyönyörű kék ornamentika és még örök emlék is. Főleg, ha ceruza helyett az alkoholos filcet sikerült kipecázni a tolltartóból. Mikor büszkén mutatjuk az alkotást, dicséret helyett zöldül a fejük.

A felnőttek hátráltatják a testi képességek fejlesztését. Ahelyett, hogy büszkék lennének rá, hogy a kisszék támlájának tetejéről, a fiók kihúzójára lépve fel tudunk jutni a konyhapultra csokis kekszért, holtsápadtan visítoznak, hogy azonnal szálljunk le. De hát az ott egy csokis keksz! És én megcsináltam! Megérdemlem!

Hasonlóan szabotálják a finommotorikai gyakorlatokat. Ők bezzeg nem tudnák olyan szépen ízekre szedni a wc-papírt vagy kibelezni a díványpárnát egy apró lyukon keresztül. Biztosan irigykednek, azért nem engedik.

Fogalmuk sincs a jó ízlésről. A tüllszoknya két számmal nagyobb kopogós szandállal szép. Abban kell bölcsibe menni. A felnőttek mégis „tél van” meg „szó sem lehet róla” kifejezésekkel dobálóznak és kabáttal, csizmával kergetnek. Csizmát majd nyáron veszünk fel. Mikor már rég láttuk és egyszer csak megtaláljuk a szekrény alján.

Nem tudják mit jelent a finom. Például húslevest csemege uborkával és fagyival. Meg se kóstolják, mi bezzeg kóstoljuk meg a brokkolifőzeléket! Hol itt az igazság? És még azt hiszik, nem látjuk, hogy ők a sötét spájzban eszik a csokit?

egy-keteves

Nem értékelik a kitartást. Egy kétéves a hetvenedik gyöngyöt is fel kell, hogy fűzze, hiszen van még a dobozban további száz darab, függetlenül attól, hogy csobog a víz a fürdőkádban és kinn már sötét van. Hogy függ össze a kinti sötétség a fürdéssel?

Fura összefüggéseket állapítanak meg, például: „Le kell feküdni, mert este van. „ Tessék, kérem? Mi akkor alszunk, ha álmosak vagyunk!

Nem hagyják, hogy kivegyük a részünket a házimunkából, pedig úgy szeretnénk mi is húst szeletelni, forró mártást keverni, tésztát gyúrni, porszívózni, felmosni… Mégis hogyan tanuljuk meg?

Ugye, hogy az élet egyformán nehéz és igazságtalan gyerekként és felnőttként is?

De kétévesen legalább lehet visítani, bőgni, toporzékolni. És másfél perc múlva tündérien mosolyogva tovább állni. Azt hiszem, ha legközelebb valaki megint tükördíszítésre használja a rúzsomat, kipróbálom én is. Szigorúan mentálhigiénés céllal.

Farkas Bernadett