„Ez a szó, amitől a fővárosi embert kileli a hideg. Mosás van a háznál! Ez annyit jelent, hogy minden fölfordult, hogy minden kényelmednek vége van. A menyecske…már hajnalban föl van, csattog, pattog, veszekszik a szolgálókkal. A konyhai csata zaja fölébreszt, de ha nem riasztana is fel, majd kiugrat vackodból maga az asszony, rád kiabálva…

Föl szennyes szolga, föl hamar! Ki az ágyból, mert szükségem van a vánkoscihákra! Egy, kettő, három, öltözködjék, és aztán menjen el valahová a háztól. Ne alkalmatlankodjék itt! Haza se kerüljön ebédre, mert itt rá nem ér senki főzni az ilyen kákabélűnek. Ebédeljen vendéglőben…”

/Mikszáth Kálmán, Vasárnapi Újság, 1887. december 11-i szám/

Ugye, micsoda áldás – férfinak, nőnek egyaránt – hogy már létezik mosó- és szárítógép?!

Számunkra szinte szürreálisnak tűnik, mekkora erőfeszítést igényelt 100-130 évvel ezelőtt a ruhák mosása, szárítása. A fent említett példa egy fővárosi, középosztálybeli háztartás mosási protokolljába nyújt bepillantást, ahol nagyrészt egy-két cseléd és fizetett mosónő is besegített a műveletbe, mégis dédanyáink idején gyaníthatóan egy kisebb idegösszeomlás veszélye fenyegette a család minden tagját nagymosás idején.

A XIX. század végén – XX. század elején, bármilyen furcsán hangzik, nagyvárosban élve volt a legnehezebb dolga a családnak a mosással, mert azon kívül, hogy mosógép nem létezett, vezetékes víz is csak kevés helyen. Ahol volt csap, csak hideg víz folyt belőle, szárítani pedig még macerásabb volt, mert ha tartozott is udvar vagy kert a házhoz, az közös volt a többi lakóval, ruhaneműt közszemlére tenni pedig rendkívül illetlennek számított. Maradt hát a pince vagy a padlás, ahol a kormolódás, bebüdösödés veszélye fenyegette a frissen mosott ruhát, továbbá elkerülhetetlen volt az azonnali vasalás, a fertőtlenítés és végső szárítás céljából. Természetesen parazsas vasalóval.

fol-szennyes-szolga

Így érthető, hogy ruhát sem úr sem szolga nem cserélgetett olyan gyakorisággal – még az alsóneműt sem – , mint napjainkban. Az alsókat, ingeket, babaruhát így is hetente kimosták és vasalták – többnyire a cselédlány a konyhában – a többi használt ruhát, ágyneműt, konyharuhát, törölközőket összegyűjtötték és havonta egyszer nekiveselkedtek a nagymosásnak.

A korábban említett mosónő alkalmi munkaerőnek számított. Piacokon, vásártereken gyülekeztek a munkára váró mosónék (más néven pucceros asszonyok), munkájuk ugyan „alantasnak” számított nehézsége és koszossága miatt, de egy jó mosónőt nagy becsben tartott minden háziasszony. Adott munkanapon a mosónőnek reggeli, tartalmas ebéd és vacsora járt, valamint karácsonyi ajándék!

Amennyiben volt mosókonyha, az többnyire egy levegőtlen, párás helység volt, ahová úrnő nem lépett be. Oda kellett lehordani a vizet, felmelegíteni és hatalmas kondérban kavargatva, csapkodva, dörzsölve terpentinnel, petróleummal, lúgkővel, szappannal, mosószódával és egyéb maró hatású anyagokkal tisztára sikálni. Majd kicsavarni és a padlásra fölhordva kiteregetni.

Néhány éve volt alkalmam a kézi mosás egy kis részét kipróbálni. A mosógépen sztrájkba lépett, miközben nagyjából tíz liter vízben több kilónyi ruha állt benne, köztük kabát és farmernadrágok is. Nekiláttam a mentésnek, kicibáltam és csak kicsavartam, kiteregettem a holmikat és rögtön megértettem, miért írta József Attila: Anyám című versében: „Anyám volt apró, korán meghalt,/ mert a mosónők korán halnak…”

fol-szennyes-szolga1

A munka neheze természetesen az alkalmazottaké volt, de a kezdő példából érzékelhető felfordulás, előkészületek, a vasalás, a napi rutin megbomlása, a cseléd napi munkájának kiesése és elsősorban a szárítási nehézségek és helyhiány miatt azok a szerencsés háziasszonyok, akiknek vidéken segítőkész rokonai – szülők vagy nagynéni-nagybácsi – éltek, azonnal kaptak esetleges felajánláson és a havi szennyest batyuba kötve postavonattal elküldték a rokonoknak. Ott szabad levegőn kimosták, illatosra szárították, kivasalva visszaküldték és fogadták a köszönőajándékokat. Egy háziasszonynak régen is találékonynak kellett lennie.

Igaz, a fürdőszobánk felújításakor én is édesanyámhoz hordtam a szennyest, aki kimosva-kivasalva hozta vissza, nem hinném, hogy mosógép ide vagy oda túl boldog lenne, ha ebből havi rutint csinálnék. Akkor sem, ha tortát küldenék vonaton hálám jeléül. (Nem vicc, a vasúti posta megjelenésekor döbbenetes holmikat küldtek egymásnak a fővárosiak és vidékiek, de erről egy másik alkalommal mesélek.)

Nem vagyok a modern kor nagy rajongója, de mikor házimunkára kerül a sor, időnként elrebegek egy hálaimát, hogy a háztartási gépek korának gyermeke vagyok.

Farkas Bernadett

(Forrás: Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete)