Reggel van, napfényes és illatos. Kimegyek a folyosóra. Nagyon hideg van, de maradok, a kezemet melengeti a kávésbögre.

A család még alszik, ez a pár perc az enyém. Madárcsicsergés és tavaszillat vesz körül, de nekem az jár a fejemben, hogy ki tudja meddig, csak innen nézhetem a tavaszt. Micsoda hülyeség ez! Azért szalasszam el a legszebb hónapokat az évben, azért fosszam meg a gyerekeimet a napsütéstől, mert 50-60 ember vírusos lett? Van még több is, más vírussal, csak azokat nem teszik be a híradóba.

Miért ijesztgetnek folyton azzal, hogy mind meghalunk, ha kitesszük a lábunkat a házból? Ilyen nincs, ez csak pánikkeltés! Én nem dőlök be! Nekem nincs kertem, nem tudok a lakásban tartani az ép eszem megőrzése mellett két kicsi gyereket hetekig-hónapokig, ki tudja meddig. A „ki tudja meddig” a legrosszabb.

És akkor meghallom: Anyaaaaaaaa, fejébjedtem! Kéjek tejcit! Aaaaaaaaaaanyaaaaaaaaaaaaa!

Bemegyek, becsukom az ajtót, mielőtt a szomszéd néni kezdi el melegíteni a tejet a „józaszín üvegbe”.

Kétévest lehozom, cumisüveg, tejci, keksz, ahogy minden reggel. Mire felszolgálok, csipás szemekkel megérkezik Hétéves is: Anya kérek tejet és kekszet! Mi lesz ma az iskolai feladat, elküldte már a tanító néni?

hogy-is-van-ez1

Végül apa is megérkezik, még csipásabban. Ő kávét kér.

Visszamegyek a konyhába és magamba szállok. Ők itt vannak és egészségesek. És nem csak én vagyok a világon. És nem csak ők. Hanem Mi. Mind ebben az országban. És úgy látom, földi pályafutásom 36 éve alatt most először, hogy szinte mindenki mozdul, megteszi a magáét.

Sokan otthon maradnak, ha nehéz is megoldani (Ja, én is fizetés nélküli szabadságon vagyok.) Sokan dolgoznak, akiknek muszáj, mert nélkülük megáll még a korlátok közé szorított életünk is: kamionos, bolti eladó, nővér, orvos, gyógyszerész. Sokan, akik a vírusveszély miatt nem tudnak már dolgozni, felajánlásokat tesznek: vendéglátósok, taxisok, egyetemisták. És lassan elszégyellem magam.

Nem sokáig, mert meleg a tej, kész a kávé és van még keksz is itthon.

hogy-es-van-ez2

Tulajdonképpen tavasz lesz egy év múlva is. Az ablakon át is szép. És tulajdonképpen biciklizhetünk is a szántóföldek felé, az nem tilos. Persze, miután kész az iskolai feladat, amit a tanító nénik minden reggel oktatási tanácsokkal, szuper ötletekkel együtt elküldenek, aztán javítanak és visszaküldenek egyenként. Az ő világuk is a feje tetejére állt, mégis minden erővel igyekeznek megoldani valahogy.

Na jó. Valahogy kibírjuk. Legyen ez két hónap vagy hat. És ha játszótér helyett biciklizünk vagy lépcsőfutó-tréningezük, talán én is hozzátettem valamit ahhoz, hogy a lehető legtöbben maradjuk ebben az országban, a vírus lecsengése után is.

„Aaaaanyaaaa! Kérek még”

„Aaaaaaaaaaanyaaaaaa!” Kapcsolj mesét!”

Vajon van itthon füldugó? És hány percen belül találnak meg a wc-n? Belefér egy cikk a magazinomból?

Farkas Bernadett