Ééééés igen, eldöntötték a hatalmasok, bejelentették, megtörtént, most már biztosan nem álmodom! Visszatér a normális élet! Hurrá, éljen, hétfőn iskola, mikor nyaralunk, azonnal dobd ki az összes maszkot és hétvégén megyünk moziba!

Ja, nem. Nincs iskola. Most már kötelező a maszk. Nem megyünk nyaralni. Moziba se.

Tulajdonképpen mi változott?!

Semmi…

Hát akkor… kipecázom a maszkokat a kukából és kiparancsolom Hétévest az ágy alól, aki a pormacskák között, elemlámpával kincset keres. A tudás is kincset ér, irány az íróasztal!

Komolyabbra fordítva: nagyon-nagyon boldogan ittam előre a tejeskávét a medve bőrére, hogy végre elérkezett az egész hajcihő vége és újra normális életet élhetünk. A konkrétumokkal szembesülve pedig hamar megsavanyodott az a tejeskávé, hiszen valójában semmi sem ért véget és semmi sem kezdődött el, csak résnyire kinyílt az ajtó, amin vagy kipasszírozom magam és világgá szaladok, (egészen Pest megye határáig, mert ott megállítanak a rendőrök) vagy újratöltöm a csészét és újraprogramozom az agyamat.

Amint az eszem utolért, egyértelművé vált ami egyébként evidens: holnap visszatérni a „vírus előtti életünkhöz” olyan, mintha egy 10 centi vízzel töltött medencébe ugranék csukafejest. Nem biztonságos: visszapattanok és fájni is fog. Meg kell várni, amíg megtelik.

kiszabadultunk1

Hiába hiányzik veszettül a megszokott életem, amilyen gyorsan megszakadt, olyan lassan fog visszatérni. A gazdaságnak működnie kell, hogy ne halljunk éhen, de a pörgős, utazós, barátkozós, ezer program között pingpongozós világ teljes visszatérése még nem aktuális.

Illetve, akarom én/akarjuk mi ezt a visszatérést?

6 hét alatt lassan megszerettem a nyugodtabb reggeleket, azt, hogy nem kell sehová időben odaérni. (Igen, Apa továbbra sem hajlandó fél 7-kor kipattanni az ágyból. Megszoktuk.) Hogy nem kell midig „jól kinézni”, egész nap lehet rajtam sportmelltartó és leggings (rövid pólóval is – skandalum!)

Szeretem, hogy én osztom be az időmet és a feladataimat, nem másvalaki dönti el, hogy mi a fontos.

Már nem viszket annyira a talpam, hogy azonnal kiszaladjak a boltba két szem krumpliért és közben vegyek még 5 egyéb valamit, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki, jó áron van és később jó lesz.

Tudok abból főzni, (jót is), ami a hűtőben van.

Szeretem, hogy újra van időm olvasni és miután erővel leszoktattam magam a koronavírusos hírportálokról, jó is olvasni.

Hosszabbak az esték, de nem unalmasak. Jut idő este társasjátékozni a lányokkal, hosszabb, habos fürdőt venni vagy együtt pancsolni a kádban. Két esti mese is belefér. Egy film is, miután a gyerekek lefeküdtek. Bele sem alszunk. Még beszélgetünk is!

Működik így is az élet. Online és otthonról, sorban állás, időpont vadászat, elkéredzkedés, kassza előtt sóhajtozás nélkül. Ez is csak megszokás kérdése.

Hiányzik valami?

Igen, határozottan! Az iskola! Mindkettőnknek. Az itthon tanulást egyszerűen nem tudjuk megszokni. Az továbbra is egy rémálom és egy kabaré bizarr keveréke. Hiába, minden igyekezetem, nem születtem tanítónak.

A barátaink is hiányoznak. Skype-on, Messengeren, akármin keresztül egymás elmosódott, torz arcát nézve és a késő hangokra fülelve beszélgetni kiábrándító és csak űrt hagy maga után. A személyes kontaktust nem lehet helyettesíteni semmilyen digitális megoldással.

kiszabadultunk

Talán hamarosan ezt is visszakapjuk. Iskolát, bölcsődét, munkahelyet, tréningeket, előadásokat, túlórákat, kerti partykat, plázákat, utazásokat is. Vajon kelleni fog akkor is minden újra, amikor már valós lehetőség és nem vágykép? Akkor is ott akarok lenni mindenhol, amikor már ott lehetek? Akkor is annyi mindet akarok csinálni, amikor már megtehetem? Visszadobom érte ezt a kis plusz időt és lassúságot, amibe belekényszerültünk, de megszoktam és bizonyos részeit megszerettem?

Nem tudom. Nagyon szeretném, ha már ott tartanánk. Mindenesetre továbbra is neten és kistermelőktől rendelem az élelmiszert, de holnap reggel iszom egy kávét a barátnőmmel, a kedvenc kávézónk teraszán. Mert azt már lehet és nagyon-nagyon hiányzik.

Farkas Bernadett