Nagy családban nőttem fel. Szüleim mellett négy törődő nagyszülő és egy dédimama élt a közelemben.

Dédi képe máig töretlenül él bennem, tisztán látom, ahogyan a kanapén vagy a konyhában ül, levest kortyolgat és viccelődik. Fura vicceket mond és érdekes, számomra értelmetlen dalokat énekel. Még arra a tarkabarka szoknyára is emlékszem, amit ő varrt nekem. Színes volt és pörgött. Imádtam. Addig hordtam, amíg a hossza eltakarta az ovis hátsó felem nagy részét. Utána anyukám nem engedte többé felvenni.

Az óvodás korom óta eltelt sok év alatt Déditől elbúcsúztunk és mára a nagyanyám vált az én gyermekeim Dédijévé. Őszinte örömmel tölt el, hogy a gyerekeimnek is jutott dédszülő, akivel élő, szoros kapcsolatot tartanak fenn.

A dédszülő olyan családtag, aki egyben felnőtt és gyerek. Egy 70-es, 80-as éveiben járó ember jellemzően már nem kíván megfelelni senkinek, bátran, önfeledten játszik vagy bohóckodik a kisgyerekekkel, könnyedén le tud menni a szintjükre és nem érdekli senki véleménye. A kisgyerekek nagy része pedig nagyon szereti, hogy a dédszülővel olyan játszópajtást kapnak, aki elég felnőtt ahhoz, hogy a kedvükben járjon, mégis elég gyermeteg ahhoz, hogy remekül lehessen vele mulatni.

Bevallom, meg kellett küzdenem önmagammal, mikor az első gyermekem megszületett. Féltettem őt, mikor nagyanyám fel akarta emelni, bosszantott, hogy fejhangon énekel és gügyög neki, hogy folyton valamivel meg akarja etetni.

De csak engem bosszantott. Kislányom és később a húga is, Dédi karjaiban mindig jól érezte magát. Ha ringatta őket, aludtak, ha fülsértően gügyögött nekik, mosolyogtak, kacagtak. Manapság együtt nézegetik a régi fotókat, elkérik és felveszik Dédi ékszereit, együtt fújják a kertben szedett botocskákat, mert az furulya, zsíros kenyeret esznek kovászos uborkával a lugasban, fűszálakból fészket készítenek a húsvéti nyúlnak, sőt egyszer még a Dédipapa járókeretét is berendezték kalitkának, amiben felváltva játszották el a papagájt.

Ehhez a lazasághoz sokszor még a nagyszülők sem elég öregek, túl komolyak és „felelősségteljesek”.

Lányaim szeretnek a Dédihez menni, az együtt töltött idő alatt mindig remekül érzik magukat, nagyanyám pedig megfiatalodik, egy kis időre elfelejti, hogy mije fáj, ki hiányzik az életéből és milyen nehéz öregnek lenni.

Ezzel az írással, a sok példával azt szerettem volna megmutatni és tanácsolni, hogy az idős családtagoknak is fontos helye van az életünkben, az emocionális és szociális fejlődésünkben. Azért, mert valaki öreg, nem veszélyes, ne vegyük el a gyermekünket és a dédszüleiket egymástól a saját félelmeink miatt!

Egy idős, de korának megfelelően egészséges ember nem fogja leejteni a dédunokáját, a kicsinek sem lesz semmi baja a fülsértő trillázástól vagy attól, ha valami poros, régi dolog kerül a kezébe, szájába, esetleg egy-egy délután édességet eszik uzsonnára. Cserébe olyan egyszerű és őszinte szeretet, kizárólagos figyelmet és megértést kaphat, ami egész életre szóló útravalóval ruházza fel.

Aki dédszülő mellett nő fel, észrevétlenül megtanulhatja az idős emberek tiszteletét és megértését. Segítségükkel első kézből ismerheti meg a gyökereit, a családjáéval együtt önmaga történetét, ami szintén fontos szerepet játszik a későbbi önazonos, kiegyensúlyozott felnőtt létben.

Végezetül ne feledjük: mi is meg fogunk öregedni. Gyermekeink és unokáink úgy fognak viszonyulni hozzánk, ahogyan mi viselkedünk az idős családtagokkal.

Farkas Bernadett