Március közepén fenekestül felfordult a világ… Az óvodák, iskolák, egyetemek bezárták kapuikat. A munkahelyek nagy része átállt home office üzemmódba. A megszokott élet felborult. Már nincs reggeli kapkodás, mert elkésünk az óvodából, iskolából, munkahelyről. Már nincs délutáni játszótér, séta a barátokkal. Helyette van a négy fal, a család, és a szerencsésebbeknek a kert.

De tudjuk, ez mind értünk van, azért, hogy később nevetve, boldogan a tengerparton napozzunk, hogy elmenjünk egy-egy buliba és élvezzük az életet.

Az átállás, az alkalmazkodás jelenlegi helyzete nehéz, stresszes. Van  akinek a kis piros cetli is kint lóg a kapun, bejáraton. Nem rég egy közeli ismerősöm, bizonyára Ti is ismeritek, mert már sokszor találkoztatok vele a Klub esteken, Szimonetta és családja került ilyen helyzetbe, abból adódóan, hogy édesapja kamionos és Olaszországból tért haza.

Mielőtt karanténba kellett vonulniuk még beszéltem vele telefonon, sok kérdés és bizonytalanság volt benne, ami néha idegőrlő tud lenni. Nem tudta, hogy mi lesz holnap, mi lesz a családdal, hogyan tudják az alapvető szükségleteket beszerezni. Egy szóval nehéz helyzetbe kerültek egyik pillanatról a másikra és hirtelen jött minden.

Engedjétek meg, hogy elmeséljem a történetet- természetesen Szimonetta beleegyezésével- hiszen nagyon tanulságos.

ket-het-karanten

Kezdjük az édesapa hazatérte előtti napoktól!

A kapcsolatot folyamatosan tartották, naponta többször is beszéltek telefonon és jött a határon kialakult helyzetjelentés az apuka által. Nagyon nehéz volt akkor átjutni, hazajutni, hiszen őrizték és óvták piciny országunkat. Három napba telt, mire haza jutott a határtól. Természetesen nem engedték át ellenőrzés nélkül, még ott helyben letesztelték a koronavírus miatt. Szerencsére a teszt negatív lett, azonban jelentkezni kellett az orvosnál és várt rá még egy vizsgálat, ami szintén negatív lett. A körülményekhez képest az öröm is megvolt. Haza tért épségben és egészségesen a családhoz. De mivel Olaszországból tért haza és a vírus lappangási ideje két hét, ezért karantén alá helyezte az egész családot az állam. Még utoljára elmentek beszerezni, ami kell az élethez, csakis a szükséges dolgok. Tartós élelmiszer, tisztálkodószer, fertőtlenítők stb. Két hét kívülállóként hamar elmegy. Azonban teljesen más átélni ezt az egész hercehurcát belülről.

Két hét a négy fal között a családdal (három gyerek és az egyik hét éves) mentálisan is megterheli a embert. Az első napok még gyorsan teltek, hiszen egy kis pihenéssel, nagy beszélgetéssekkel teltek. És mikor már nem igazán tudták, hogyan lehetne a napokat feldobni, elkezdtek hát minden porcicát eltüntetni a lakásból. A hétéves kisfiú nehezen bírta már a bezártságot, nem tudta, hogy miért nem mehet az óvodába, miért nem találkozhat a barátokkal vagy miért nem hívhatja át őket, ahogy eddig tette, ha gyerek társaságra vágyott, miért maradtak el az edzések stb. Az energiája szinte elfogyhatatlan volt, nem tudta hol levezetni, minden rosszaságot, csintalanságot kitalált, hogy ne unatkozzon. Természetesen a szülők és a tesók játszottak vele, szórakoztatták, ahogy csak tudták. De sajnos ez kevés egy kisgyereke számára, mert hiányzott neki a korának megfelelő szociális élet. Neki nehéz elmagyarázni a dolgokat, volt is sok hiszti, de szerencsére apránként megértette. A napok teltek, voltak jobbak és voltak rosszabbak. Ami megdöbbentő volt az a környezetében élő emberek viselkedése volt. Vidéken élnek egy apró faluban, így mindenki ismer mindenkit. Akit eddig barátoknak tekintettek, mind eltávolodtak tőlük, segítségük alig volt. Csupán a szomszédjuk hívta fel őket, hogy mire lenne szükségük, mi az, amiben tudnak segíteni. A karanténba helyezett család mindenkinek segített, akinek tudott, mielőtt bekerültek volna a négy fal közé. Viszont vissza már alig kapták a jó tetteket. Ez egy kicsit megviselte őket lelkileg. De most már tudják, hogy kire számíthatnak.

A családdal sem volt egyszerű a két hét. Mindenki frusztrált volt, hogy otthon kell maradni, nincs a megszokott napi rutin, a munka, az egyetem, az iskola stb. Nem lehetett csak úgy kiugrani a kisboltba, ha kellett valami. Voltak kisebb összezördülések is. És bizony előfordult, hogy órákig nem szóltak egymáshoz. De mindig megbékéltek és erősítették egymást. A két hét nagy tanítómester volt. Azonban a megpróbáltatások nem értek véget a kötelező karantén után sem. Az apuka nem tud dolgozni, mert nem engedik ki a kamionosokat a határnál, az a cég amelyiknél dolgozik, teljesen leállt. Minden alkalmazottat haza hívott, hogy a család mellett legyen, biztonságban. Az újabb nehézség a bizonytalan anyagi helyzet. Szerencsére az alapot megkapja, de egy öt tagú család fenntartása nem gyerekjáték, plusz a ház, a számlák, a rezsi… Megterhelő… Viszont egy csupaszív családról van szó, akik a bajban is megfogják egymás kezét és a két nagyobb gyerek is dolgozik már az iskola mellett. Nem volt kérdés, hogy segítenek a szüleiknek. Ők is ugyanúgy besegítenek, amiben csak tudnak. Sosem várták el, hogy mindent munka nélkül megkapjanak és így viszonozzák a szüleiknek azt a sok mindent, amit kaptak tőlük. Viszonylag így megoldódott ez is. De az apuka nem igazán nyugodt, hiszen nem tudja elfogadni, hogy másnak is kell segíteni, hogy a megélhetés biztos legyen. Ilyenkor a legjobb, ha biztatjuk egymást, megadjuk az erősítést és megértően viszonyulunk a kialakult helyzethez.

két-hét-karanten1

Az alábbi tanácsok hasznosak lehetnek erre a helyzetre, érdemes valamelyiket kipróbálni, megfogadni!

A karantén által okozott stressz feldolgozása nem egyszerű. Azonban nem is lehetetlen. Próbáljuk meg elfogadni a helyzetet, amennyire csak tudjuk, hiszen ez nem tart örökké. Kell naponta legalább egy óra, hogy mindenki egyedül legyen, tudatosan pihenjen és csendben gondolkodjon, tervezgessen. Amennyire csak lehet, támogassuk egymást lelkileg, beszélgessünk sokat. Ha tudunk, sportoljunk. Keressünk egy edzős videót a neten és fogjunk bele. Fantasztikus hatása van a sport az idegekre.

Fontos, hogy ezekben a napokban összetartsunk és hozzuk ki egymásból a legjobbat! Ha látunk egy kis piros cetlivel ellátott kaput ne menjünk el mellette, csengessünk be. Kérdezzük meg, hogy miben segíthetünk, menjük, vásároljunk nekik, hogy amennyire csak lehet ne szenvedjenek hiányt. Ne feledjük, attól, hogy a kapuba letesszük a holmikat nem lesz bajunk!

És ne feledjétek, ebben a helyzetben a legnagyobb érték amit adhatsz, az önzetlenség, a szeretet, a türelem és a segítőkészség!

Szeressétek egymást!

Kovácsné Mayer Judit
+36-30 / 982-2232
[email protected]