Miért fél az ember az élet körforgásától? 

Avagy, a hús árát akkor is megfizeti valaki, ha mi magunk csak egy hűtőpultban találkozunk a portékával.


Előre szólok érzékeny téma következik, amiről talán mélyen hallgatnék, ha nem lenne olyan fontos az üzenetem. Legalábbis szerintem az, mert hiszem, hogy tévúton jár az ember. 

Ki merem mondani, hogy az élet megannyi területén elbutultunk, elkényelmesedtünk. Azért használom a többesszámot, mert nagyon sokáig én is ilyen életet éltem. Kényelmes nagyvárosi életet egy hetedik emeleti albérletben, ahol annyi volt a dolgom, hogy kitakarítsam a 35 négyzetméter rám eső részét, s hogy a boltban beszerzett alapanyagból ételt készítsek, már ha volt hozzá kedvem, mert amúgy rendelhettem is bármikor, bármit, úgy ahogy éppen a hangulatom diktálta. 

Jól éreztem magam ebben az életben, nem is éreztem, hogy hol van benne a hiba. Kényelmes volt, egyszerű, biztonságos(nak tűnő). Aztán lett egy olyan párom, ma már férjem, aki mindezt máshogy látta. Ő szabadságra, függetlenségre, térre vágyott mindezt pedig végül egy tanya adta meg nekünk. 

Azóta eltelt bő hat év és meglepő módon mindent másként látok. Zavar a nagyváros zaja, s ma már biztosan nem bírnám elviselni magam körül annak a 35 négyzetméteres lakásnak a szorító falait, ami egyszer az otthont jelentette. Másként pihenek, és más a szórakozás. Más jelent sikerélményt, és másban mérem az örömöt. Sokat dolgozunk, s mikor learatjuk a munka gyümölcsét az is csak plusz feladatokkal jár befőzés, tartósítás, vagy éppen egy-egy haszonállat feldolgozása formájában, sokszor vagyunk rettenetesen koszosak és izzadtak, olyan költségeink vannak, melyek az átlagember számára ismeretlenek (például havi sok tíz és százezer forintos takarmányköltségek), de valahogy pont ezen a nehéz terepen találtuk meg önmagunkat és az egyensúlyunkat. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ebben a megváltozott szemléletben mennyire feltűnik, hogy a – nem mindenkire jellemző, de igenis létező és abszolút értékelhető – nagyvárosi attitűd mennyire hibás. 

Milyen is ez? 

Olyan „fejemet a homokba dugós”, addig örülök míg nekem kényelmes és nem látom a dolgok hátterét fajta, ahol már maga a disznóvágás szó is kegyetlenségnek hat, s nem szívesen hallja meg az ember pedig a jó rántott karajt menüben azért lecsúszik bárhol bármikor, és akkor sem hezitál az ember, ha a húspultból kell válogatni ezt-azt a hétvégére, vagy hideg felvágottat tesz a családja asztalára, sőt az is szinte biztos, hogy a legtöbb háztartásnak a fagyójában ott lapul pár kg csirkemell és csirkecomb.

Mi többször megkaptuk már a kérdést a férjemmel, hogy hogyan vagyunk képesek megölni és megenni, vagy feldolgozni és termékként eladni azt az élőlényt, akit felneveltünk.

Jogos kérdés, amire nincs rövid vagy egyszerű válasz, de azért most megpróbálok mégis valami frappánsat írni a saját feldobott labdám leütése végett. 

Talán kezdjük ott, hogy a vidéki/falusi/tanyasi ember soha nem volt kegyetlen, csak tette, amit kellett a saját maga és családja fennmaradása érdekében, s ilyen tekintetben a városi ember sem jobb egy fokkal sem. Ha nem lenne a húspultban olyan bőséges a választék, ha nem lenne olyan könnyen és kényelmesen elérhető az élelmiszer, akkor a nagyvárosok lakói ugyanúgy vissza kellene, hogy térjenek a régi idők élelmiszerelőállítási szokásaihoz, mint a falusi embernek, magyarul ők is tartanának csirkét, tyúkot – akár a bérházak pincéjében, mint ahogy annak idején a 80’as években tették Romániában, mikor a férjem még ott volt gyermek – és ha kellene igenis koppasztanának, vagy akár becsülettel odatennék magukat egy disznóvágáson, mert máshogy nem jutna rántott karaj, se más a családi asztalra. 

Szóval azt gondolom, hogy az alapmentalitás ugyanaz, a körülmények viszont mások, ami pedig tudásvesztéshez, az önellátás képességének megszűnéséhez, az étel és élelmiszer becsületének csökkenéséhez, pazarláshoz, és egy olyan életképtelen szemlélethez vezetett, miszerint „ha a boltban veszem a húst, akkor legalább nem kell belegondolnom, hogy ezért valaki szenvedett”. Ez pedig kedves Olvasó azért szomorú, mert ha hiszed, ha nem azok az állatok, akiknek a földi maradványa a nagy boltokban vár a gyenge lelkű vásárlókra sokkal többet szenvedtek és jó eséllyel méltatlan körülmények között nevelkedtek, mint azok az állatok, amit a tanyasi paraszt maga nevel és tessékel át a másvilágra, ha a szükség úgy hozza.

Szóval mi úgy és azért tudunk nyugodt lelkiismerettel húst enni, mert benne van a munkánk és a gondoskodásunk a körülöttünk lévő élőlények jólétében, mert nem pazarlunk, azaz megbecsüljük az elvett életet amikor mindent felhasználunk belőle, amit lehet, illetve akkor és annyi húst eszünk, amire tényleg szükségünk van, mert úgy, hogy részesei vagyunk ennek a természetes körforgásnak még inkább értjük annak az értékét, ami az asztalunkra kerül. 


Ferenczy Bogi