Április bolondja

 

Nagyokat sóhajtott, miközben a hajnali derengésben, elgémberedett tagjait tornáztatta. Megint maga mögött tudhat egy éjszakát, új nap virradt rá. No, persze, minek, ez sem lesz különb a többinél. Nappal ugyan kevésbé csípős a hideg, nem hatol annyira a csontokig, és nem érzi folyton azt a szűnni nem akaró belső remegést sem. S talán egy-két jó szót is odavet valaki, nem lép arrébb félrefordított fejjel.

Belekotort a hajába, ötujjú fésűje évről-évre könnyebben siklott a piszkosszürke hajszálak között. Be kellene menni a központba. Jólesne a meleg víz, a tiszta ruha. De nem mozdult. Gúzsba kötötte az elmúlt hat év minden fáradtsága. Valami végleg elromlott benne; valami, ami nem képes már erőre kapni, mozdulni, lélegezni, érezni. Csak a gondolatok, csak azok ne lennének! Jönnek, emlékeztetnek, jobban fájnak, mint a jeges szél, a dermesztő közöny. Jó lenne már, ha...

– Megbolondultál? Hogy jut eszedbe ilyen ostobaság? – A hang a háta mögül szigorúan, számonkérően csattant fel.

– Mi közöd hozzá? – mondta féligfordultában, zavarodottan, hiszen az előbb ő nem szólalt meg hangosan. Vagy mégis? No, majd mindjárt megnézem magamnak, ki szórakozik velem, a korán kelő mindenségit neki! Hátrafordult, de nem volt mögötte senki. Jobb is, mert most annyira rá tudta volna zúdítani minden fájdalmát, dühét valaki ismeretlenre.

– Megpróbálhatnál valami értelmesebbet is – hallotta újra a hangot, ami most más árnyalatot kapott, inkább évődőnek, vidámnak tűnt. S a hanggal együtt, először csak foszlányokban, majd egyre erősebben virágillat lengte körül. Olyan, mint kamaszkorában, mikor a templomkertből virágot lopott első szerelmének. Szemtelen ez a nő, viszont a parfümje csodás. Nem hagyom még egyszer beugratni magamat, nem fogok megfordulni, ha akar valamit, majd előbújik, gondolta.

– Hahaha! Furcsa elképzeléseid vannak rólam. Nem mögötted vagyok. Itt vagyok mindenhol. Alattad, fölötted, körülötted. Akarsz engem látni? Csukd be a szemed, és figyelj! Hogyhogy mivel? Minden érzékeddel!

Az illat még jobban felerősödött, s a láthatatlan nő parancsára a napsugarak első erejével érkező szellő is játszani kezdett a megviselt test körül. Homlokán kisimította a ráncokat, szája szögletébe mosolyt varázsolt, kérges tenyerét balzsammal vonta be. A hajléktalan háta egyre jobban átmelegedett, tüdeje kitágult, élvezettel szívta magába a föld és a zöld illatát. Megmozgatta lábujjait elnyűtt cipőjében, letekerte nyakáról a vastag sálat, majd kinyitotta a szemét. Mosolygó fiatal lány hajolt le hozzá, szalvétába csomagolt szendvicseket, kakaót, banánt rakott a padra. Tekintetük összekapcsolódott.

– Ápril! Ápril, gyere már, elkésünk! – kiáltotta pár méterről egy hasonló korú fiú. A lányka lassan mozdult, még sok mondanivalója volt, hosszan néztek egymás szemébe. Búcsúzóul végigsimította a megfáradt kezeket, csókot lehelt a levegőbe, és társa után futott.

– Ápril... Milyen ritka és szép név. Egy tavaszi hónapról kapta a nevét ez a kedves kislány. Te csodás április! De jó, hogy itt vagy! Köszöntelek! Szeretlek! A bolondod lettem! – nevetett fel önfeledten, nem törődve a munkába igyekvők megbotránkozó pillantásaival.


Pivarnyik Anikó