Kedves Olvasó! 

Egy képzeletbeli utazásra hívlak most téged. Képzeld el, hogy édesanya vagy. Egyszeres, többszörös, sokszoros. Ha valóban az vagy, akkor még csak elképzelned sem kell, ha pedig szeretnél gyermeket és előtte állsz, akkor gondolj bele milyen lenne.

Szóval édesanya vagy, annak minden szépségével és nehézségével. A biztos pont, a támasz, a mintaadó, a játszótárs, a gondoskodó, a szabályhozó, a problémamegoldó, a puszi osztó, az öl, ahová olyan jó beülni, az éjszaka betegágy mellett virrasztó, a meseolvasó, az a valaki, akire a gyermeked minden nap vár az ovi vagy a suli után, aki vacsorát ad, fürdet, különórákra anya taxizik… egyszóval a minden. 

S most képzeld el azt, hogy megkérdezik tőled: „Hogyan nevez a gyermeked?”. 

Nevetséges? Felháborító? Nem is érted? Hát, hogy hívna? 

Tudod kedves Olvasó az a helyzet, hogy ha hiszed, ha nem ezzel a kérdéssel kifejezetten sokan találkoznak. Olyan szülők, akik évek óta gyermeket nevelnek, akik ugyanolyan természetességgel anyukák vagy apukák, mint bárki más, mégis megkérdezik tőlük, hogy hogyan hívja őket a gyermekük. 

Miért? 

Mert ezek az emberek örökbefogadók. 

Én is egy vagyok közülük. Örökbeanyu vagyok, de a fiam szempontjából se több, se kevesebb, mint anya, mert őt már régen nem érdeklik a jelzők. Lassan másfél éve van velünk a kisfiunk, s nem akarok hazudni nem ez volt életünk legkönnyebb időszaka. Megharcoltunk azért, hogy egy család legyünk, hogy összeszokjunk egy már jócskán traumatizált, vérszerinti környezetében brutális elhanyagoltságot megélt idegen gyermekkel, akit másodjára szakítottak ki az addigi életéből (vérszerinti környezet, majd a nevelőszülői ház), hogy végül nálunk biztos otthonra leljen. 

Se neki, se nekünk nem volt egyszerű. Mindenki gyászolt, mindenki elengedett bizonyos dolgokat, mindannyian kompromisszumokat kötöttünk, és harcoltunk a saját félelmeinkkel, hogy lehet-e, szabad-e bízni a másikban, meg hinni abban, hogy belőlünk egyszer család lesz. 

Ó, hogy mi mindenen átmentünk! Hány hullámvölgy, csalódás, visszaesés, és mennyi munka van ebben a kapcsolatban! 

Jól szimbolizálja ezt az, ahogy a megnevezésem változott. Az első napokban, hetekben Bogi néni voltam, aztán Bogi néni anyu, aztán Bogi anyu, aztán anyu, s sok-sok hónappal a megismerkedésünk után, ahogy nőtt a bizalom, s valódi jelentést kapott a szó szinte észrevétlenül lettem Anya. 

A történetünk nem egyedi. Biztosan vannak problémamentes, teljesen „sima” örökbefogadások, ahol akár a családba érkező gyermek életkora, akár a fájdalmas előzmények hiánya, akár valami égi kémia eredményeként nem olyan melós a családdá formálódás, de azért azt gondolom a többség nem ilyen szerencsés, nem adják olyan könnyen az anya meg az apa titulust és a hozzá kapcsolódó valós érzelmeket. 

Ezért hát kedves Olvasó, ha adhatok egy tanácsot az örökbefogadó szülők „kezeléséhez”, akkor az az lenne, hogy soha semmiféle körülmények között ne kérdezd meg „Na és téged hogyan hív a gyerek?”. Ha az éppen formálódó család még nem jár az „anya és apa” szívből jövő használatánál, akkor azért fájdalmas a kérdés, ha meg már régen ott jár, és teljesen természetes, hogy ők a szülei a gyermeküknek, akkor pedig sértő a feltételezés, hogy őket nem anyaként és apaként szólítja az a kisgyermek, akik hosszú ideje nevelgetnek és szeretgetnek.

Bevallom ez a bejegyzés személyes indíttatásra született, ugyanis én is többször belefutottam már a „Hogyan nevez a kisfiú?” kérdésekbe. Érdekes a legtöbbször éppen képzett pedagógusoktól vagy óvónőktől érkezik ez a fájdalmas kis érdeklődés, olyan gondolatokat követően, mint, hogy már egy éve, vagy másféle éve élünk együtt N-el. 

S mindeddig tisztességesen válaszoltam. „Természetesen anya…hiszen több, mint egy éve vagyunk egy család.” mondogattam el újra meg újra, miközben igyekeztem elfojtani a gyilkos tónust a hangomban, és tompítani a legendás nyársaló pillantásomat… de pár héttel ezelőtt betelt a pohár, ugyanis ott a válaszomat nem a bölcs hallgatás, hanem egy lelkes kis kurjantás követte: „De cukiiiii!”, mintha valóban az lenne a különleges, hogy engem a gyermekem anyját a fiam anyának nevez. 

Szóval stratégiát váltok, s a következő érdeklődőnek a „Hogyan hív a gyermek?” kérdésre fapofával, és teljesen szenvtelenül annyit mondok majd, hogy: „Gina Lollobrigida, így hív a gyerekem!”, mert ez a válasz pont annyira abszurd, mint maga a kérdés. 


Ferenczy Bogi