A férjemmel Endrével 2022. március 23-én adtuk be a jelentkezésünket, hogy örökbefogadó szülők lehessünk. Az alkalmasságunkat ugyanez év május 23-ra állapította meg a TEGYESZ, majd egy hónapra rá megkaptuk a hivatalos határozatot is. Ekkor kezdődött volna a várakozás, ami a mi esetünkben olyan rövidnek bizonyult, hogy végül szeptember első hetében csörgött is a telefonunk. 

Én két megbeszélés között, egyik helyszínről a másikra átsétálva éppen egy virágüzletben válogattam a dekorációkat az őszi koszorúnkhoz, s emlékszem még halkan zúgolódtam is mikor elkezdett csörögni a telefonom, mert tele volt a kezem mini tökökkel és műalmákkal, amiket azzal a lendülettel a pultra dobtam. Előkotortam a telefont, s mikor láttam a hívó nevét bevallom megremegett a térdem. Tudtam mit akar az ügyintézőnk, tudtam anélkül, hogy bármit is mondott volna. Nem részletezem a beszélgetést, igazából egy nevet tudtam meg, a kisfiú életkorát, egy minimálisat a hátteréről és azt, hogy ha szeretnénk a következő héten hétfőn találkozhatunk vele, illetve mindezek előtt bepillanthatunk az aktájába. Aztán elindult az őrölet. Hívtam a férjem, persze ő sem hitt a fülének. A következő megbeszélést lemondtam. Aztán hívtam anyukámat, akit meg egyenesen vigasztalni kellett, mert megrettent a korai nagymamaságtól. S szépen lassan mindenki riadóztatva lett a nagy esemény előtti izgalom hevében. 

Hosszú és nehéz hét volt, amikor próbáltunk semmit sem elképzelni, semmit sem előre megvenni, és semmibe sem beleélni magunkat. Mondjuk fejben én már berendeztem a gyerekszobát, és ki is néztem egy csodálatos Ikeás kanapét a marketplacen, amit meg is néztünk és megbeszéltük, ha minden jól megy haza is visszük a következő héten. Vicces, de életem nagy döntései és változásai általában egy-egy kanapéval vagy fotellel kezdődnek, nem tudom miért, talán tudat alatt úgy vagyok vele, ha van egy kényelmes zug, ahová le lehet ülni, akkor hozzon bármit az élet nagy baj nem lehet. Mindenesetre igyekeztünk nem előre lelkesülni, egyedül annyit kérdeztünk meg a tanácsadónkon keresztül a nevelőszülőtől, hogy mi N. kedvenc mesekaraktere, vagy mit érdemes neki ajándékba vinni. Hétvégén a nagynéném közel 20 év együttélés után férjhez ment a párjához, szóval erre koncentráltunk, de azért vasárnap már nem volt sem evés, sem alvás, mégiscsak karnyújtásnyira voltunk a hétfőtől.

Aztán eljött a nagy nap, s mi egy Chase figurával egy zacskó cukorral és egy tábla csokival megindultunk a találkozóra. Először a tanácsadónkhoz kellett mennünk, ahol ő és a gyermek hivatalos gyámja (az a személy, aki a nevelőszülőnél két hetente ellenőrzi a gyerekek hogylétét és eljár az állam nevében az ügyeikben) beszámoltak nekünk N. eddigi kis életéről. Egy olyan kisfiúról meséltek, akit sok-sok felnőtt ember hagyta már cserbe sokféle módon. N. nagyon durva elhanyagoltságból érkezett, szinte minden foga lyukas volt, sőt a többség csonkig kopott és – nincs jobb kifejezésem – kirohadt a nem megfelelő táplálás eredményeként. Egyébként meg egy okos, aranyos, cserfes kisfiú, aki rengeteget fejlődött a gondos nevelőszülőknek hála. 

Aztán megkérdezték szeretnénk-e róla látni egy képet. Természetesen szerettünk volna. Csodaszép volt. Most is megvan a két fotó pedig csak egy sebtében kinyomtatott A/4es papírt kaptunk. 

Ezt követően azt is megérdeklődték, hogy mit gondolunk akarjuk-e látni, találkoznánk-e vele. Erre is igen volt a válaszunk. 

Nagyon furcsa fél óra volt az autóban. Soha nem volt még ilyen hosszú egy 20-30 km-es út. Ülsz ott, próbálsz jófej lenni a tanácsadóval és a gyámmal, akiket mi vittünk el a gondozási helyre, de fejben már azt sakkozod, hogy vajon majd mit fogsz mondani, s hogy mennyire leszel esetlen, ha leülsz a szőnyegre játszani, meg egyáltalán mi lesz akkor, ha a kisfiú hallani sem akar rólatok, esetleg megrémül tőletek. 

A nevelőszülői ház elé érve még egy kicsit a hányinger is rám jött. Utólag N. elmondta, hogy bizony ő is izgult, az ablakból kukucskált, mert tudta, hogy hozzá látogatók érkeznek, s bár nem mondta neki a nevelőszülő, hogy ki, de ő azért a maga módján kilogikázta, hogy egy anya és egy apa jelölt érkezik. 

Szerencsénk volt a nevelőszülőkkel. Jó emberek, akik az első perctől segítették a folyamatot, és szívesen fogadtak bennünket az otthonukban. A nevelőanya betessékelt bennünket a házba, letettük a cipőt, a kabátot, majd ahogy felnéztünk ott állt a lépcsőben N. teljesen megszeppenve, a kis csőrös poharával a kezében. Olyan kicsinek és elveszettnek tűnt, de becsületére váljon, hogy ő bizony nem félt. Érdekelte kik vagyunk. Szorosan a nevelőszülők mellett maradt ugyan, de ott volt velünk a nappaliban, beszélgettünk, válaszolt mindenre, alig-alig pirult el vagy jött zavarba, s mikor játszani hívtam annak is állt elébe. Jól sikerült az ismerkedés, repült az idő, végül 2 órával később a tanácsadónk unszolására indultunk haza. Úgy búcsúztunk, hogy még találkozunk. Hazafelé a tanácsadónk jelezte, hogy most nálunk a labda, s hívjuk a döntésünkkel egy-két napon belül. 

Mi igazából még aznap döntést hoztunk, akkor kicsit talán túl optimistán, azt hittünk simán menni fog majd ez nekünk, s miközben vidáman faltuk a hamburgerjeinket az első nagy találkozás után, még nem is sejtettük, hogy micsoda küzdelmes út áll előttünk míg valóban családdá nem formálódunk. Na de az a nap még csak a szép reményeké volt, meg a tervezésé, ugyanis rá kellett pihenni a másnaptól induló nagy hajrára. 

A döntés után – hogy tovább folytatjuk az ismerkedést - jön az intenzív hét, amikor a pár és a gyermek legalább egy hetet tölt együtt, s ha ez jól alakul akkor lehet összeköltözni 30 napra, majd ezt követi a végleges döntés, ami vagy az örökbefogadás véglegesítéséhez, vagy egy fájdalmas búcsúhoz vezet. 

Tudtuk, hogy az intenzív hét – beszédes nevének megfelelően – nem lesz egyszerű, s mivel nekünk a lakásunk még egy cseppet sem volt gyerekkompatibilis, konkrétan nem volt hol aludnia N-nek, ezért közültük a döntésünket a tanácsadónkkal, miszerint szeretnénk folytatni az ismerkedést, ugyanakkor egy hét szünetet is kértünk, hogy minden olyan legyen amilyennek szeretnénk. 

Ezen a ponton szabadult el a pokol. Először is ki kellett ürítenem a dolgozószobámat, új szekrényeket kellett vennünk magunknak, N.-nek teljes szobabútorzatot. Festettünk, pakoltunk, ruhákat, felszereléseket vettünk, minden szobára babarácsot tettünk, hogy majd könnyebb legyen összeszoktatni a kutyáinkat és a kisfiút. Nagyon-nagyon kemény hét volt, ahol már a munkálatok során sok-sok kétely merült fel, ahogy fáradtunk, idegeskedtünk, s hoztuk az újabb meg újabb áldozatokat egy olyan közös jövő reményének érdekén, amit egy maximum 2 órás találkozásra alapoztunk. Rettegtünk, hogy mi lesz, ha N. nem bírja elviselni a kutyákat, vagy ha kiderül, hogy mi erre alkalmatlanok vagyunk, én magamban már attól is majréztam mi lesz az én talán túlságosan is szeretett munkámmal, s hogy Endre vajon segít-e, ott lesz-e, hogy meg tudjuk-e ugrani ezt a mérföldkövet. 

Közben N. a nevelőszülőknél nem evett, nem aludt. Izgult mikor megyünk már megint, hogy akarjuk-e, kellünk-e így a nevelőanyával együttműködve elkezdtünk minden nap videóhívások formájában beszélgetni míg tartott a felújítás. Megmutattuk neki a kutyákat, a házat, a szobáját ahogy szépen alakult. Jók voltak ezek a videós beszélgetések, szerintem sokat könnyítettek a helyzetünkön, de közben nehezek is voltak, mert N erősen beszédproblémás volt, s egy videóhívásban még nagyobb kihívás volt kihámozni mit szeretne, plusz hiába akartunk mi egymáshoz kötődni mi még akkor idegenek voltunk, így sokszor erőltetni kellett a beszélgetést, ami nagyjából azon a szinten mocorgott, hogy ki milyen színű szörpöt szeret. 

Végül kész lett az átalakítás. A lakáson eluralkodó káosz szépen fokozatos lecsitult, mi pedig ekkor már korántsem olyan magabiztosan, mint ahogy egy héttel ezelőtt voltunk, de belefogtunk az ismerkedésbe a gyermekkel, akinek a szülei kívántunk lenni. 


Ferenczy Bogi