2015. június 5-én már hajózok az Északi sarkkör felé. A Norvég partoknál éjjel is nappali világosság van és a felhők fölött mágikus fénycsíkok villódznak.

A kis csónakunk 2.500 személyt szállít 220 m hosszú és 31 m széles, 56.000 tonna. Ennél kétszer nagyobb hajón is utaztam már és volt szerencsém a Costa Concordiával is, amely 2012. januárjában tán éppen a nevem napján szenvedett balesetet az olasz partok közelében. Hát nekem szerencsém volt, de a 12 fő halálos áldozatnak /köztük egy magyar zenésznek/  sajnos nem. 

Minden hajós utazáson átélem képzeletben milyen kilátástalan egy oldalára boruló óriás hajótestből kijutni, pláne, ha éppen az eldőlő, süllyedő oldalon vagy. Az ablak kitörhetetlen, a kabin ajtó befelé nyílik és ömlik be az óriás tömegű hideg víz. Hiába az első napon kötelezően ledarált menekülési gyakorlat, az emberek többsége nem veszi komolyan. Meg sem jegyzi, hogy az ő kabinszintjének színével melyik oldal melyik emeletén kell gyülekezni a mentőcsónakokhoz. Nyelvi nehézségek is felléphetnek. Pont ezért találták ki az emergency szerviznél, hogy tán a színek alapján gyorsabban be tud ugrani az emberek fejébe, hogy merre kell menekülniük. Kevesen őrzik meg a lélekjelenetüket pánik helyzet esetén. Ezt a katasztrófafilmekben már láttuk, de azt könnyű a kényelmes mozi székből megoldani. 

Hajónk 18 tengeri csomóval halad és jól érezhetően könnyűszerrel dobálja a testét a tenger. Ilyenkor tablettát veszek be a tengeri betegség ellen. Az emberek tántorogva araszolnak a reggeliig. Tányérjaikon csúszkálnak a válogatott finomságok. Csodálom milyen sok idős, sőt szépkorú utas van köztük, szép számmal invalidok is. Bottal és tolókocsival is kimerészkednek a kabinjukból. Mindig kíváncsi vagyok hány magyar lehet a hajón, most éppen tizenkettőt sikerül beazonosítani. De mint általában, ezek a magyarok sem ismerkedősek, kommunikatívak. Visszaköszönni is nehezükre esik.

Német, olasz, orosz társaságokhoz lehet inkább csapódni, akikkel együtt barátsgosabb a kirándulásokon résztvenni. A hajón minden kényelem, sőt luxus is elérhető. Annyit ehetsz, amennyi beléd fér, csak a kávé, szeszes ital és ásványvízért kell külön fizetni.  No meg a szervezett kirándulásokért és wellnessért, melyekért ezen a hajón is borsos árat kérnek. 

Minden nap van aktuális túra magazin, amelyben válogatni lehet mely célállomásért érdemes kiszállnod a hajóból. Mi tapasztalatból úgy döntünk, hogy amit el lehet érni önállóan, oda nem érdemes csoportban befizetni. Spórolásom miatt sajnálhatom, hogy nem sikerült eljutnom a Pulpit rockhoz, pedig a közelében voltam. Ez az a hely, ahol hason fekve látni embereket, akik a lapos szikla szélére csúszva lenéznek a 604 m-re alattuk lévő Lyse fjordra.  A szikla teteje, mint egy asztallap, olyan sima, kb. 25x25 méteres. De már nem is lehetett volna befizetni a helikopteres útra, mert betelt. /400 euro/ fő áron/.

Hagesund látványosságaiból a viking király maradványait és a 200 éves faházakból álló kedves halászfalut látogattuk meg. Mindenfelé rengeteg víz, rengeteg hal és halász, nyugalom, fehérre festett faházak, nyíló tulipánok és orgonák. Ez maradt meg az emlékezetemben.

Kristiansundban nem hagyhattam ki a 20 km-re lévő Atlantic Ocean Road-ot, mely 1989-ben épült. 8,3 km hosszú és az óceánban lévő sok kis szigetet köti össze, megteremtve a teljes életet a különben csak vízi úton elérhető helyeknek.   A kanyargós viadukt lélegzetelállító látványt nyújt, különösen, amikor a legmagasabb pontján a tengervíz felett kanyarog. A turistabuszok messziről pedig olyan látványt nyújtanak, mintha egy kifeszített kötélen gurulnának alá. Az időjárás percenként változott. A havas esőt szél, majd napsütés követte, aztán mire fotózni kezdtem megint elborult és az addig szikrázóan havas hegycsúcsok a ködbe vesztek.

Nagy szerencsével, majdnem a véletlennek köszönhetően jutottunk ide. Természetesen nem fizettünk be a 80 euro/fő buszos túrára. Kipróbáltuk ebben a magunk ügyességét. Megtaláltuk az információs irodát ahol eligazítottak, hogy a helyi járat 501-es busszal simán elérjük úti célunkat és vissza is tudunk jönni a fél órát várakozó ugyanazon járattal. A busz percre pontosan érkezett a megállóba. Felszálltunk többen is a hajóról és a jegyvásárlásnál kiderült, hogy a sofőr csak a buszgarázsig megy, vége a munkaidejének. A következő járat 50 perc múlva jön, az pedig nekünk már  túl késő a hajónk indulásához. Sokan feladták az úti célt és városnézésre módosították.

Én nem adtam fel. Észrevettem egy kisbuszt, amibe egy 10 fős orosz csoport szállt be. Odafutottam, és kérdeztem hova mennek és csodák csodája, éppen az Ocean Roadhoz, éppen volt még két hely és a sofőrrel éppen meg lehetett egyezni a viteldíjban. Mindez egy perc alatt zajlott le, mert az oroszok /mint kiderült, ők is a hajóról voltak/ vehemensen sürgették az indulást.

Nagyon élvezetesre sikerült ez a túránk is, mert a kisbusz a 8,3 km-es híd négy különböző pontján leállt és fotózhattunk, teleszívtuk magunkat a sós hideg levegővel. Gyorsléptekben végigmentem a sziklába épített turistaúton.  El tudtam volna tölteni itt egy órát is a gyönyörködéssel, de alkalmazkodni kellett a lehetőségekhez. A városból kivezető híd 5,5 km hosszan sziklába vájva  újabb érdekes látványosság volt. 

Csak megjegyzem, hogy később kiderült, hogy a menetrendszerinti városi busz csak egy megállónál áll meg az Óceán híd lábánál és onnan gyalogosan nem lehet felmenni a hídra, mert tilos, életveszélyes. Tehát szerencsénk volt, hogy nem értük el a városi buszjáratot.


Juhász Veronika