A nők szerepe életünkben, és ezt akár szakrálisan, vagy modern materialista, tudományos felfogásban szemléljük- elsősorban az anyaság és az ezzel járó rengeteg probléma keretében szélesedik ki. 

Tudom, most sokan talán háborognak, hiszen a nők, társadalmi életünk minden szegletében jelen vannak, tucatnyi olyan női hivatás létezik, melyek nélkül életünk nehezen lehetne elképzelhető, sőt, ma már az emancipált és szuper intelligens nők egész hada betört, az eddig kimondottan férfiak által birtokolt szakmák és foglalkozások területére. Ez mind igaz, és nem is lehet elképzelni, hogy a női nem kimaradjon, az alkotói és szolgálati tevékenykedésből. Rájuk mindenhol szükség van! 

De mi lenne, ha nem lennének anyák?  Mi történne világunkkal, ha a nők egyik napról a másikra kijelentenék, hogy ők is úgy akarnak élni, mint férfi társaik, csak a munkának és az élet örömeinek szentelve életüket? Mi lenne, ha hölgyeink ténylegesen lemondanának erről a szerepkörről, dacolva egy biológiai törvénnyel, mondhatnám szükségszerűséggel? 

Amilyen furcsa világban élünk, a fent említett hipotézis, feltételezés, talán valóság is lehet, hiszen azok az erők, akik ma világunkat irányítják, nem törődnek a nemzettel, a családdal,  nem törődnek az emberrel, mint egyénnel, személyiséggel és az az érzésünk, hogy a háborúkat saját önző céljaikra használják, ahol az emberi élet már nem jelent semmit, a tömeg pusztulhat, az elit maradhat, hogy élje tovább kényelmes életét. Ha ez a gondolkodás érvényesül az emberiség eltűnik földgolyónkról.  Anyák nélkül megszűnik az emberi élet folytatólagossága,  ezt mindenki tudja, és az is törvény, bár nem mindenki veszi komolyan, hogy minden megszületett emberpalántának joga van az élethez, joga van felnőtté válni, és emberi módon végig élni földi életét.

Anyának lenni nem könnyű, inkább nagyon is nehéz. A fájdalmas szülés után, kezdődik az állandó aggódás a kicsiny emberkéért, és a lelkiismeret-furdalás, ha az anya valamit nem csinál tökéletesen. Ez az anyai aggódás végig kíséri a nők életét, aggódnak a csecsemőért, a kisfiúért a focipályán, a férjhez menő lányért, az idegen nő miatt búcsúzó felnőtt fiú miatt, és persze az öregedő férj, papa miatt is, aki végig kísérte életüket, jóban, rosszban és most betegeskedik, zsörtölődő lett, kötekedik, de nem baj, a mamák lenyelnek mindent, csak az öregedő apuka ne hagyjon minket itt idő előtt.

Az anyák tartják egyben a családokat, Ők a társadalom, a nemzet pillérjei, és ha egy országban a termékenységi arányszám, ( az egy nőre eső élveszületések száma) hosszabb időn keresztül alacsony marad, ott a népesség egyszerűen kihal, elpusztul. Napjainkban elsősorban a világ fejlett részén ez az arányszám nem mindenütt éri el a 2:1 élveszületést, ami az a termékenységi arányszám, amely biztosítaná a reprodukció lehetőségét, egy országban, bevándorlás nélkül. Európa rosszul áll, köztük Magyarország is, ahol bár javult a helyzet, de még messze vagyunk attól a biztos érzéstől, hogy a magyarság megmarad. Igen, Magyarországon egy pár éve pozitívan változott, a családot és anyaságot érintő kérdésekhez való hozzáállás, a statisztika több házasságkötésről, és bátrabb gyermekvállalásról ad számot. Persze rengeteg probléma még létezik, de ezek világproblémák és Európa gazdag államaiban is jelen vannak, mi pedig még mindig szegény ország vagyunk. A gyermekvállaláshoz elsősorban egy stabil párkapcsolat szükséges, aztán egy megfelelő lakás, ahol a gyermeket, gyerekeket felneveljük, és nem utolsó sorban biztos munkahely, mindkét szülő számára, hiszen hazánk, mint a legtöbb európai nemzet, alapvetően kétkeresős családok társadalmában él.

A nehéz covid évek után, most nyakunkon az igazságtalan, buta és az egész világra veszélyes háború. Most mindenkinek nehéz, a szorongás, a félelem általános, mert nem tudjuk mi következik, a jövő bizonytalan, semmi okosat nem tudunk tervezni, hiszen még a holnapi nap is kérdéses, hát akkor mi lesz majd kilenc hónap elteltével. A nyár folyamán, ott Pesten, de itt a németeknél is sokat beszélgettem fiatal hölgyekkel. Egyértelmű volt, hogy mindegyikük szidta a politikusokat, mert-ahogy mondták, hogy lehet egy modern, minden lehetőséget nyújtó világban, az embereket, főleg a fiatal férfiakat háborúba küldeni? Nincs más megoldás a problémákra, csak a másik ember, az embertársam elpusztítása? Ha az anyaságról kérdeztem, csak kézlegyintés volt a válasz, - minek, kinek, hogy  majd a vágóhidra küldjék a fiamat? 

Nagyon nehéz most bárkinek tanácsot adni, nehéz az embereket vigasztalni, nem is igen tudtam mit mondani, de annyit a legtöbb beszélgetés után megjegyeztem:- Csak Ti fiatalok és főleg a fiatal nők tudtok valamit tenni, ha felemelitek a  szavatokat, erélyesen és követelve, hogy ezt az őrültséget, ami ma világszerte folyik, a háborúzásokat, a népek egymás elleni uszítását, egyszerre és mindenkorra abba kell hagyni, és végre rendet, normális életet kell az embereknek biztosítani. Ezt kell ismételni, sokszor egymásután.

Sajnos a háborúk irányítása nem a mi kezünkben van, a nép, az istenadta nép, soha nem dönthetett egyedül sorsáról. Ma azért egy kicsit mégis más a helyzet, erre mindenki ráeszmélhet, ha azt mondom: digitális világ, digitális kommunikáció. Ez azt jelenti, hogy ma mindenki elérhet bárkit, üzenhet, szóba állhatnak, vitatkozhatnak. Képzeljük el, ha a világ asszonyai egy emberként tiltakoznak, hogy ne rabolják el tőlük fiaikat, férjeiket, apáikat, mert ezt nem tűrik, fellázadnak! Különben nehéz elképzelni, hogy mit is csinálnánk mi, szerencsétlen nadrágos férfinépség, ha a körülöttünk lévő sok csodálatos nő, egyik napról a másikra sztrájkba lépne. Nem volna ebéd, nem volna takarítás, se simogatás, se puszi, nem volna ápolónő, óvónő, tanító néni, doktor néni, sem művésznő, sem bizottsági elnöknő! ( Ezt az utóbit, talán kibírnánk! )

Aztán az is eszembe jutott, - ha már ellentmondást említettem,- hogy mi emberek, akik állítólag a teremtés koronái vagyunk, a kezdetektől fogva, mióta kiegyenesedtünk, azon törjük a fejünket, hogy lehet a másikat, a másik kétlábút a földre tiporni, elpusztítani. Kezdetben volt a bunkósbot, aztán jött a lándzsa, a puska, az ágyú, és most már ki sem mozdulunk meleg fészkünkből, elküldünk egy gyilkos  drónszörnyeteget, amely precízen elvégzi helyettünk a piszkos munkát. Az egész egy agyrém!  Honnan ered ez az ősi gyilkos ösztön? 

Sigmund Freud, korának nagy pszichiátere szerint, a háború oka az egyénben, az emberben van: „a rombolási ösztön, mely a halálösztön leszármazottja, a végső oka az ember harci készségének”. Freud később enyhít véleményén, és hozzáteszi, hogy az élet- és halálösztön harcából egyszer talán mégis az életösztön kerül ki győztesen. Ezt mindnyájan reméljük...

Ugyanakkor, már az ókor szellemóriásai, gondolkodók, költők vágyakoztak a Béke után, hiszen az ember csak nyugalomban, harmóniában tud igazán kiteljesülni, emberré válni. Tibullus, a római költő, még Krisztus előtt írt Béke –elégiájában így fohászkodik: Mily boldog ő, ki hű családi körben várja az élet lassú alkonyát! Fiával jár a réteken, az asszony fürdővizet hoz néki, ha megfáradt – ily vénséget adj nékem, Zeusz-isten, hogy fehér hajjal idézzem a múltat… A XIX. század nagy francia költóje, Victor Hugo, ”A háború” című versének utolsó soraiban szomorúan kérdezi; Lágy pára száll az égre fel, a hajnal árad, mint a tenger, s azt kérdi, hogy tudsz ölni ember, ha a pacsirta énekel? 

Folytathatnám a sort véleményekkel, vitákkal a békéről és háborúról, nem érnénk soha a végére. Talán egy pár gondolat, ismert személyiségektől: 

Egy háborút ugyanúgy nem lehet megnyerni, mint ahogy egy földrengést sem. (Jeannette Rankin, amerikai politikus, pacifista jogvédő, az első nő, aki szövetségi tisztséget tölt be a Kongresszusban) 

A háborút nem humánusabbá kell tenni, hanem el kell törölni.( Albert Einstein)

Nem mi vetünk véget a háborúnak, a háború fog végezni velünk. (H.G.Wells, Nobel –díjas író)

Azért lettünk, hogy alkossunk, szeressünk, nyerjünk, azért lettünk hát, hogy békében éljünk. Ám a háború megtanít rá, hogy mindent elveszítsünk, s hogy azok legyünk, akik nem voltunk. (Albert Camus, francia író)

A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul. ( Mahatma Gandhi).

Most befejezem, mert írásom kissé hosszú lett és talán erősen rapszodikus, ide-oda ugráltam a gondolatokkal. Mentségemre szolgáljon, hogy szándékom őszinte és jóakaratú volt, mindig tiszteltem a női nemet és nagyra becsültem az anyákat, akik nélkül - ismétlem-, Világunk nem létezne, s ha Ők nem maradnak a Vártán, nincs jövőnk.

Hollai Hehs Ottó

Németországból