Álldogál az öreg juhász a messzeségbe bámul,

görbe botjára támaszkodva tűnődik céltalanul.

Várja, hogy az akol mögül hű társa felé rohan,

barna gombszemében büszke örömfény csillan.

Bodri bizton őrzi a nyájat már tíz éve lankadatlan.

Szívéhez nőtt ez a loncsos puli, tagadhatatlan.


De a hajnali párás ködben csaholása nem hallatszik,

véres fekete bundájában most erőtlenül haldoklik.

Az éjjel két farkassal végső harcot vívott a nyájért,

lelke az örökkévalóságba illant bárányfelhőként.

Fűzfa alatt halom, kőrakás óvja fáradhatatlan testét,

nem hallja sem a kolompot, sem a birkák bégetését.


Ó te kedves földi angyal kivel is pótolhatnálak,

bánatom elsírom a subám alatt őrzött póráznak.

Te azt sosem tűrted, én ezért nem is használtam.

eztán derekamra csatolom, legyen a nadrágszíjam.

Igy velem leszel fagyban és a szikkasztó déli napban.

tán majd elmossa az idő a hiányod a magányomban.