Anya csak egy van. Mindenkinek. S ha az én anyósom a férjem anyukája, akkor hogyan is haragudhatnék rá? 

Keserédes viszony fűz az anyósomhoz. Mondjuk inkább keserű, mint édes. Olyan a kapcsolatunk, mint egy jó erősre főzött presszó kávé, amihez tej nem, csak egy szem kockacukor jár. Éppen annyi, hogy a fekete itóka iható legyen, de ahhoz kevés, hogy élvezhető élményként maradjon meg bennem a kávézás. 

Lehajtom egy húzóra, aztán fintorgok, iszok rá valami mást, de még órákkal később is érzem a torkom hátulján a keserű, enyhén émelyítő ízt. Ilyen nekem egy látogatás a férjem családjához. 

A forgatókönyv állandó. Télen a szűk -három ülőhelyes - kis konyhában zsúfolódunk össze négyen, néha öten, nyáron a pompás virágokkal befuttatott teraszon ücsörgünk, a nagy mennyezeti ventilátor alatt. Anyósom, apósom cigarettáznak, közben anyósom arról mesél nekik éppen miért nehéz, idővel előkerül a cukros kávé, megisszuk, közben kérdőre fognak, mit miért teszünk. Persze mindenhez akad hozzáfűzni való. Általában nem is túl kedves, lelkesítő gondolatok. Nem nagyon értik mit miért csinálunk, hogy minek dolgozunk ennyit, azt különösen nem értik, hogy én miért dolgozok annyit, amennyit, s hogy minek vágyok olyan dolgokra, mint az elismerés vagy a siker. Próbáltam elmagyarázni. Nem ment. Már nem is teszem. Igazából azt sem értik, hogy mit dolgozok, mert nem érdekli őket. 

Őszintén szólva az elején nagyon sok mindent megtettem. Tágra nyitottam a szívem, bepillantást engedtem az életünkbe, időt, energiát áldoztam arra, hogy egy család legyünk, s tudjátok mi történt? 

Azt hiszem – de erre csak utólag jöttem rá – tényleg elkezdtek családtagként kezelni, s amit kaptam, láttam, éreztem nem tetszett. Mert nálunk másképp szokás szeretni, véleményt formálni, kérdezni. Az én családom furcsaságaira immunis vagyok, sőt nekem az a természetes. A dráma, a nagy kibékülések, az összeborulások, meg persze mellett a sok bíztatás, segítség, a szeretet. 

Idő volt mire erre rájöttem. Megszenvedtem ezt a felismerést. Nem vele, s nem is velem van a gond. Nem akar ő bántani, vagy legalábbis nem igazán, csak legfeljebb a csipkelődés szintjén. 

Számára én vagyok furcsa, nekem meg ő a különös, de már igyekszem meglátni benne azt az embert, aki az én férjemet emberré formálta. A nevetése pont olyan, mint a férjemé. Az arcát, a szemöldökét és a szeme furcsa ívét egy az egyben tőle örökölte. A végtelen kreativitás, amivel az én uram mindent megold, mindent megszerel, mindent megcsinál szintén neki köszönhető. Az irigység hiánya is, és azt hiszem ő tanította meg a férjemnek azt is, hogyan kell nagylelkűnek lenni. Az utóbbi időben még a gonoszkás megjegyzésein és a pengeéles éllel felszerelt dicséretein is próbálok mulatni, mert legalább látom, hogy Endre honnan szedte az ő tipikus székely humorát.

Ezt a gondolatmenetet követve eljutottam oda, hogy nem baj milyen az anyósom, az sem számít, ha nem szeret, egy dolgot mégiscsak adott nekem, a legértékesebbet, amit kaptattam a férjemet. Ezt nem tagadhatom el tőle, s ha szeretni nem fog, s én sem őt egyvalamit azért igyekszek megtenni: a ritka látogatásaim során viszem magammal a tejet, és így teszem ihatóbbá az egy cukros presszókávét. 

Ferenczy Boglárka