Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy mi is a dolga annak, akit a szeretet nagykövetének választanak, merthogy engem a Csak a Nőknek Női Klub tagjai felruháztak a „szeretet nagykövete” ranggal. Megtisztelő és egyben felelősségteljes méltóság, tisztség, aminek megfelelni nem könnyű, hiszen még keresnem kell a szó igaz jelentését és azt is, mit tehetünk együtt azért hogy egymást vezetve és segítve minél közelebbről megértsük a szeretet törékeny természetét... 

Manapság olyan időket élünk, amikor folyton rohanunk, időnként marakodunk, haragszunk, elfeledkezünk az örömről, és szenvedünk a magánytól, még akkor is, ha családban élünk. Mindannyian vágyunk arra, hogy legyen a mindennapjainknak tanúja, legyenek barátaink, akik ha kell számolják az élet adta pofonjainkat, vagy éppen a fejünkre rakják a babérkoszorút... Igen, kell a segítség, a gyengédség, a vigasz, hogy könnyebben vegyük a könnyeket, kellenek a barátok, akik ha szükséges, segítenek abban, hogy más emberré legyünk, hogy fény érje az arcunkat, mert:

“Csak az a gyémánt -szeretet,

Mi a szívekre veretett.” írja Szép Ernő  a Ne hidd! című versében.

Hinni akarom, hogy a szeretet nagykövetének az a feladata, hogy elhitesse mindenkivel, hogy az emberi léleknek rengeteg csodája van, de a legnagyobb talán a szeretet, mert az olyan erő, ami képes megváltoztatni sorsokat, képes kitágítani az emberszíveket. Emlékszem gyerekként amikor tetves voltam, édesanyám hiába mosta petróleummal a fejemet, a tetvek maradtak, ő pedig mérgében tövig levágta a hajamat. Ott álltam a tükör előtt kopaszon, keservesen sírtam és sajnáltam magamat... És akkor odahajolt hozzám a nővérem, meleg arcát odaszorította az enyémhez és azt mondta: “Te, Kati, ne bőgj már, én kopaszon is szeretlek..." És elővette a kis fésűjét, rárakta a legszebb hártyavékony színes szalvétáját, mert akkoriban voltak szép szalvéták, ki tudja honnan kaptuk és ő gyűjtötte, és a fésűt, mint a szájharmonikát finoman fújni kezdte... Az így elővarázsolt zene olyan volt, mintha üvegtücskök muzsikáltak volna... A szemében diadal csillogott, én pedig mint egy pici fázós csillag, csak forogtam, forogtam, forogtam és közben  éreztem a nővérem szíve rám mosolygott, segített, hogy felejtsem a bánatomat, hogy elhiggyem, szeretve vagyok kopaszon is. 

Hát nekem ez a szeretet hatalma, mert együttérző, csodálatos, gyöngéd emberekké tehet bennünket.

Lehet, hogy a szeretet nagyköveteként az lenne a feladatom, hogy segítsek felismerni a bennünk lévő különlegességet, hogy elhiggyük, önmagunkként mi vagyunk a legjobbak, még akkor is, ha néha eléggé lehetetlenül viselkedünk. Lehet, hogy az lenne a feladatom, hogy elmeséljem, hogy miért fontosak az olyan apróságok, semmiségek, mint egy kézszorítás, egy könyvben megőrzött préselt virág, hogy miért kell jázmint ültetni annak, akinek meghal a társa... Hiszem, hogy szükségük van a szeretetre, arra, amivel az ember nagyobb lesz önmagánál.

Megtisztelő számomra, hogy amikor Budapesten leszek, ezentúl nemcsak, mint író találkozhatok a Csak a Nőknek, Női Klub tagjaival, de úgy is, mint a szeretet nagykövete... Nekem kell a szeretet, úgy, mint a házak boltozatához a vasbeton. Megtart, földrengés biztossá tesz.

Eszembe jutnak a kutyáim, akik lelkesen hempergőztek a nagyra nőtt őszi csillagok alatt és hűséges, bozontos lelküket naponta felajánlották cserébe az emberi boldogságért. Hát én is olyan vagyok, mint a kutyáim, felajánlom a szeretetemet, a kacagást, azt a titkot, aminek birtokában időnként hanyagul, mint rózsa a szirmát, eldobhassuk magunktól az élet egyhanguságát.

Eszterhai Katalin

Kanadában élő, Kozma-Pál díjas író, újságíró, televíziós producer