Várakozás
A tanácsadónk május 23-án ismertette velünk a TEGYESZ alkalmassági vizsgálatának eredményét. Igen, alkalmasnak találtak bennünket az örökbefogadásra. Sőt nem is csupán egy, de akár két 1,5 és 5 év közötti kisgyermek fogadásra is megkaptuk az áment.
Június végén érkezett meg a végleges határozat az alkalmasságunkról, ezt már a gyámügyi hivatal küldi ki, egyfajta hivatali procedúra az egész, amivel szimbolikusan is lezárul egy korszak – az alkalmassági vizsgálaté – és kezdetét veszi egy másik – a várakozásé – ami sokak szerint a legnehezebb szakasz. Hiszen soha nem tudhatod, hogy mikor csörög majd a telefon. Egy év? Egy hónap? Két év? Fél év? Öt év? Nincs tervezett dátum, amihez köthetnéd magad, amit várhatnál. Ha jön a hívás, jön, ha nem akkor várni kell türelemmel.
Ennek a szele akkor csapott meg először, amikor május végén a tanácsadónk ismertette az alkalmassági vizsgálat eredményét, majd szívéjesen lekísért bennünket az első emeletig, s ott azt mondta, néha hivatalból fog jelentkezni, de egyébként kereshetjük bármikor. A férjem – tőle szokatlan módon - ekkor hangos röhögésben tört ki és felhívta rá a tanácsadónk szíves figyelmét mivel jár, ha nekem azt mondja bármikor hívhatom.
Igen, Endre pontosan tudja milyen türelmetlen vagyok, szóval ő már előre sejtette, hogy a várakozás idején állandó harcban leszek önmagammal, hogy ne hívogassam a kapcsolattartónkat.
Becsületemre szóljon, hogy végül egyszer telefonáltam. Mondjuk az is igaz, hogy nem kellett túl sokat várakoznunk… de erről majd később.
Szóval egyszer telefonáltam valami hülye ürüggyel, pont nem a legjobb pillanatban mert a tanácsadónk igen morci volt velem, szóval meg is fogadtam, hogy többet én őt fel nem hívom. Aztán az ominózus hívásra egy héttel, augusztus közepén megkaptuk az aktuális sorszámunkat: 138. Ezt konstatálva pedig elhatároztuk Endrével, hogy egyelőre elengedjük ezt az egészet, lesz még pár gyermekmentes évünk, amikor hajtunk, pénzt keresünk, karriert üldözünk, aztán ráérünk 2-3 év múlva izgulni mikor csörög már a telefon.
Ezt elhatározva lefoglalóztam egy méregdrága kutyát külföldön – szamojéd spicceket tartunk- terveztem, hogy ősszel megyünk majd kutyakiállításokra, aláírtam két darab hosszútávú projektre vonatkozó vállalkozói szerződést és azt számolgattam, hogy ha így végig nyomok 1-2 évet, akkor mennyi megtakarításunk lesz mire jön a gyerek.
Aztán szeptember 12-én megcsörrent a telefon, ezeket a sorokat pedig 5 hónappal később már édesanyaként írom nektek.
Ilyen volt hát a mi rövid várakozásunk. Igazából semmilyen. Éppen csak ízelítőt kaptunk belőle. Aki hallja a történetünket nem érti. Nem értik, hogyan és miért „kaptunk” ilyen hamar gyereket. „Protekciótok volt?” -kérdezik. Mások csak furcsán néznek, mert meg sem merik kérdezni… pedig, dehogy, a rekord gyors szülővé válásunknak nem volt köze az ismertséghez, vagy a szimpátiához. Elfogadóak voltunk, idősebb gyermeket is szívesen fogadtunk volna gyermekül, s mikor összevetették a leendő kisfiunk igényeit, azzal, hogy a szülőjelöltek mit tudnak nyújtani számára, akkor mi tűntünk a legalkalmasabb párnak.
Tehát van ilyen. 138. helyről az alkalmasság megszerzését követő 3 hónapon belül kiajánlást kaptunk, s ezzel elindult életünk eddigi legnagyobb, legnehezebb mégis megannyi szépséggel kecsegtető kalandja.
Ferenczy Boglárka
Szólj hozzá