Ha szakrálisan gondolkodunk, akkor tudomásul vesszük, hogy a Mindenható, vagy a teremtő Isten, azon a bizonyos hatodik napon, mikor már mindent megalkotott, létrehozott, úgy érezte valami hiányzik, műve nem teljes, hiszen azt a sok csodát, gyönyörűséget, teremtő munkájának gyümölcsét, valakinek használni, élvezni is kellene, azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé. Azt is olvashatjuk a bibliából, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfivá és nővé. Aztán következett az Éden kert, meg a tudás fája, az ördög megkísértette Évát, aki engedetlen lett, leszakította az almát,…. az első férfi pedig, Adám, már akkor szaladt a nő után, követte a „lázadásban”, így aztán kiestünk Isten kegyelméből.

Persze a fenti „mesét” nem mindenki hiszi, modern világunk már másképpen képzeli el az egészet, a teremtés hite helyébe az evolúció logikája lépett, ezt tudományosan magyarázzák, már az iskolákban is ezt tanítják. Egy dolog azonban biztos, akármiben hiszünk, vagy akármit tanulunk, abban semmi változás nincs, hogy az élővilág, a biológia nőnemű és hímnemű élőlényeket ismer. Az eltérő biológiai nemek teszik lehetővé az élőlények ivaros szaporodását és az ahhoz kapcsolódó jelenségeket. Ha ez nem így volna, akkor ma nem lennénk nyolc milliárdan.

Semmi esetre sem szeretnék biológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, hiszen nem is vagyok biológus, no meg egészen másról szeretnék tárgyalni. A fenti bevezetés csak azt szolgálja, hogy kihangsúlyozzam a különbséget a nemek között, melyek nem csak a testi, fizikai, látható, hanem a szellemi és főleg lelki tulajdonságokban nagyon eltérőek. Mennyire más egy leányka, mint egy fiúcska, ezt már az óvodában, aztán később a középiskolában észrevesszük, főleg ha a gyermek értelmes, gondolkodik, figyeli környezetét és kérdéseket tesz fel magának. Ilyenkor kezdődik az elválás, amikor a nemek már saját útjukat kezdik járni, a fiúk erejüket, ügyességüket fitogtatják, a leánykák már nem kócosak, figyelmesebben fésülködnek, ők tetszeni akarnak. 

A családban a gyermeknek az a normális, ha van anyu, és apu, ha van testvérke, aki vagy kislány, vagy kisfiú. Ez így ad kellő biztonságot, és boldogságot. Ennek a harmóniának a felborulását, egy válás, vagy egy haláleset bekövetkezésénél, a gyermek érzi a legjobban, az ő kis lelkében következhet be egy nagy változás, egy zavar, egy szomorúság, amit még nem tud megmagyarázni, de ennek a következményei nagyon károsak lehetnek a gyermek további szellemi fejlődésében. Idős ember vagyok, rengeteg tapasztattal, és merem állítani, hogy a legszebb dolog életemben mindig a családi együttlét harmóniája volt, a legboldogabb órák, melyekre mindig mosolyogva és sóvárogva emlékeztem, azok a családi összejövetelek, sajnos gyorsan elrepülő, csodálatos percei voltak.

Miért jutnak most eszembe ezek a családias, anyuról, meg apuról szóló gondolatok?  

Mert a Világ megbolondult!  

Igen, ezt így állítom. keményen és visszavonhatatlanul.  Megjegyzem, ez nem politikai megjegyzés, ez egy vélemény a világunkban, elsősorban a mi nyugati civilizációnkban eluralkodó, kificamodott gondolkodásmódról, amit már jó ideje, egyik generáció a másiktól örökölt, és sajnos tovább fejlesztett. Aki ezt túlzásnak tartja, az nézzen egy nyugodt, csendes órájában a lelke mélyére és válaszoljon a kérdésre: vajon rendbe mennek a dolgok életemben és környezetemben, nem szembesülünk napról napra olyan dolgokkal, amelyekre nem találunk se választ, se megoldást? 

Írásom címe, a nők, az anyák és a háború, de miért is emlegetem ezt így, ebben a sorrendben: Azért, mert a nők nagyobb részéből anyák lesznek, és az anyák, talán legnagyobb ellensége a háború. Az is biztos, hogy ha a nők hatásköre, befolyása napi életünkre kiszélesedne, ha komolyabban vennénk a családanyák elképzeléseit is, akkor kevesebb háború  lehetne világunkban. 

Hollai Hehs Ottó, Németország