Miért akar valaki örökbefogadó szülővé válni? 

Az örökbefogadást mindig körbelengi egy kis finomvonalas tabu fíling. Mi a férjemmel a kezdetektől azon vagyunk, hogy ezt a tabut megdöntsük. Akár a saját kommunikációnkban, akár abban, ahogy mások felénk fordulhatnak, hiszen általában maga a tabu is innen ered. Az emberek keveset tudnak a folyamatról – szinte csak annyit, hogy nagyon nehéz-, vagy hallottak néhány „rosszul sikerült esetről”, vagy egyszerűen nem mernek kérdezni, mert azt feltételezik, hogy valamiféle hatalmas tragédia áll a gyermektelenség hátterében. Valójában viszont mindenkit borzasztóan izgat, hogy miért és hogyan lesz valakiből örökbefogadó szülő. Ez a kettősség pedig mítoszok, városi legendák és buta pletykák alapja lehet. 

Így tehát mi az első perctől teljesen nyíltan beszélünk a terveinkről, nem haragszunk meg a kérdésekért, akkor sem, ha vannak köztük, melyek fájdalmat okoznak. 

Rólunk annyit kell tudni, hogy mindkettőnkön van túlsúly, s nálam ez kiegészül egy kettes típusú cukorbetegséggel, meg egy gyermekkori nagyon durva autoimmun betegséggel, ami hosszú évek óta teljesen tünetmentes, viszont a szülés még így is kockázatos lenne a számomra. 
Mindent összerázva és helyzetünkkel őszintén szembenézve nekünk ez volt a logikus lépés. Mivel sok nevelőotthonos barátom volt, ezért én már gyermekként is azt mondtam, hogy szívesen fogadnék örökbe, sokáig viszont csak magamban dédelgettem ezt a tervet. Utólag kiderült, hogy a férjem is régen forgatja már ezt a fejében, így amikor először előhozakodtam a témával, akkor szinte egyértelműnek tűnt, hogy ez lesz a mi utunk. 

Ugyan próbálkoztunk természetes úton, de megbeszéltük, hogy ha ez nem sikerül, akkor mi kihagyjuk azt a harcot, amit olyan sok pár évekig folytat, és más módon válunk teljes értékű szülővé. 

Ez tehát a mi történetünk. Nincs benne könny, dráma, veszteség, csalódás, és van, aki ezért ferde szemmel is néz ránk, hiszen azt gondolják nem tettünk eleget.  Volt, aki meg is kérdezte, hogy „először nem kellene magadat rendbe hozatni, és saját gyerekkel próbálkozni”, más azt vágta a fejemhez, hogy „úgysem fogod tudni úgy szeretni, mint egy saját gyereket”, megint mások rémtörténetekkel traktálnak a 16 évesen roma tinik történetével, akik faképnél hagyták a szerető családot a rossz társaság kedvéért. 

De tudjátok mit? 

Nem érdekel! 

Az elején haragudtam. Olyannyira, hogy ha valaki rosszat szólt, akkor bizony az életünkből való kizárással büntettem. Később már nem csak magamban fortyogtam, hanem visszaszóltam, veszekedtem, védekeztem, mintha valóban bárki felé igazolnom kellene a döntésünk helytállóságát és a motivációnk helyességét. 

Mostanra ezt elengedtem. Tudom, hogy mit akarok, érzem, hogy tiszták a szándékaink, és hogy számunkra ez nem egy kényszerpálya. 

Mondhatnak bármit, egyszerűen nincs bennem tüske, s már azt is tudom, mert végre képes vagyok felülemelkedni a dühön és tényleg látni másokat meg a helyzeteket, hogy senki sem rosszindulatból mond bántó, fájdalmas dolgokat. Mindennek a forrása a tudatlanság, amire pedig a gyógyír az információ! 

Tehát bármennyire is nehéz, fárasztó, vagy éppen furcsa érzés beengedni másokat a személyes terünkbe és történetünkbe, ezáltal pedig engedni, hogy ítélkezzenek, mi mégis nap mint nap megtesszük, mert hiszünk benne, hogy annak a gyermeknek, akire várunk, ezzel tehetünk a legtöbbet egy elfogadó és őszinte környezet megteremtéséért. 

Aki átéli/vagy átélte mindezt, tudja miről beszélek, akik pedig nincsenek benne, azoknak egy dolgot tanácsolnék: kérdezzenek bátran, de soha ne feltételezzenek, mert minden pár és minden gyermek és minden család egy-egy önálló, megismételhetetlen történet!  


1. rész

Ferenczy Boglárka