„Komolyan azért mentek tanfolyamra, hogy megtanítsák nektek, hogyan legyetek szülők?”

- hangzott a gúnyos kérdés, mikor szóba került, hogy mi most 2*2 napra eltűnünk, mivel vár ránk egy negyven órás örökbefogadói felkészítő tanfolyam. 

Először is mindenkit megnyugtatok: nem arról tanultunk, hogy kell szülőnek lenni, hanem arról, hogyan legyünk jó örökbefogadók, hogyan kezeljük a felmerülő nehéz helyzeteket. A tanfolyam segít beleélni magunkat azoknak a gyermekeknek a helyzetébe, akiket a családjukból emeltek ki, vagy azokéba, akik azzal indítják az életüket, hogy valaki lemond róluk. Megismerjük a rendszerbe való bekerülés lehetséges okait, felvesszük azt a szemüveget, amin keresztül értelmet nyer a vérszerinti szülő fájdalma, mankót kapunk a nevelőszülő kezelésére, az ismerkedés időszakára, arra, hogy hogyan kezeljük a gyermekünk veszteségeit, s akár az örökbefogadás előtt a sajátunkat. 

Rettenetes nehéz utazás ez, kőkemény!

Persze, ha kívülállóként ezeket a sorokat olvasnám, akkor most horkantanék egyet, sőt magamban megjegyezném „biztos törte 40 órán át a feneküket a szék”, s bár hozzáteszem, hogy ez is igaz, mégis ez volt a legkisebb bajunk. Képzeljétek el azt, ahogy összezárnak 18 idegent (8 pár, egy pszichológus, és egy gyermekvédelmi szaktanácsadó), akik azzal indítják az első közös reggelt, hogy az örök klasszikus névlánc játékban egymás nevét sorolják, majd ahogy meglett az „ismeretség”, egész nap csoportos, pármunkában dolgoztak, úgy, hogy állandóan magukból kellett adniuk, legmélyebb érzéseiket megosztaniuk, miközben minden kérdésükre az volt a válasz, hogy „majd erről is beszélünk”. A nap végén pedig ott állsz bamba tekintettel és azon gondolkozol, hogy na, ennek mi értelme volt. 

Aztán jött a második nap, aminek a végén már valami kis halvány reményt éreztem, hogy nem megyünk el hülyén. Majd következett egy hétvége, házifeladattal, kötelező videóval, ami úgy felhúzott, hogy két napig nem aludtam, és álmatlan éjszakáimon azon tépelődtem, vajon elég erősek vagyunk-e mi ehhez az úthoz, mert igazán csak a tanfolyam döbbentett rá, mi vár ránk, és mekkora a felelősségünk. 

Egy héttel később már megint ott ültünk a tanfolyamon, de már nem úgy, mint idegenek, hanem mint társak, akik ugyanarra az útra vállalkoztak, s mint szövetségesek, akik mindenki másnál jobban értik egymást. Így már kicsit könnyebb volt a maradék 20 órányi léleksimogatásnak, tekergetésnek és csavargatásnak is a terhe, sokszor sírva nevettünk és valódi barátságok születtek, bár az is tény, hogy ennyi belső vívódást én még nem éltem meg ilyen rövid időn belül és ilyen intenzíven, ezért büszkeséggel vegyes megkönnyebbüléssel jött a vége. 

Volt értelme? 

Igen, azt hiszem e nélkül azt, amire vállalkozunk, jól csinálni nem is lehet, vagy legalábbis sokkal-sokkal nehezebb! Rémtörténeteket mindenki ismer az örökbefogadás kapcsán, ahol mindig egyértelműen a hálátlan gyerek volt a hibás, de mi van, ha egyszerűen a szülőket nem tanították meg jól kezelni az örökbefogadás kapcsán felmerülő speciális helyzeteket? Mi van, ha ők nem voltak elég elfogadóak? Vagy nem kezelték jól a gyermek és a saját veszteségüket? 

Annyi oka lehet, hogy félremegy egy örökbefogadás, a legkevésbé valószínű, hogy ez a gyermeken múlna! 

Azt hiszem, a férjem lehetne ennek a tanfolyamnak a reklámarca is akár, mivel nála például 180 fokos fordulatot hozott a képzés. A zárkózott, érzelmeit oly gyakran elfojtó férfi nyitottan, őszintén és türelmesen magyarázza el bárkinek azt, hogy mire vállalkozunk és mi vár ránk, s ami talán a legfontosabb, hogy a hitvallása szerint, ha egy gyerek rossz, akkor ott a szülő rontott el valamit!

Hála neki és a tanfolyamnak, nem félek az előttünk álló évektől!


Ferenczy Boglárka