... és élj, mert a minta te vagy a következő generációnak!


Elcsépelt mégis aktuális téma következik, de kicsit más szemszögből. 

Szóval azzal szerintem már mindenki tisztában van, hogy mennyire átalakította az életünket, és milyen káros ránk, meg a kapcsolatainkra nézve az a digitális világ, ugyanakkor amennyire rossz, annyira szeretjük is és ragaszkodunk hozzá.

Mert hát mire menne az ember a közösségi média, a kedvenc hírcsatornái, a chatek, a videómegosztók, a streaming oldalak és társaik nélkül? Körülbelül ott járunk, hogy a pókiszony, a tériszony, meg a bezártságtól való félelem mellett top listás para lett az internet hiány. 

Mi ez, ha nem függőség? 

Persze az ember igyekszik maga elől is titkolni, tagadni a dolgot. Nekem is van indokom rá, hogy ész nélkül a képernyőt bámuljam, hiszen számítógép elől végzem a munkám, meg itt tartom a kapcsolatot a barátaimmal és a megbízóimmal, s ide érkeznek be a kisvállalkozásunk megrendelései is… ez mind igaz, de az már nem, hogy csak ezért bámulom napi 12-14 órában a telefonom vagy a laptopom képernyőjét. 

Függő vagyok, ami hatással van arra hogyan élek, miként töltöm a mindennapjaimat, és milyen a közérzetem. Arra jöttem rá, hogy minél több energiát invesztálok ebbe az online világba, minél több hatásvadász cikket olvasok, minél tovább görgetem az üzenőfalat, minél több céltalan reels videót nézek meg annál sz.rabbul érzem magam, miközben egyébként sem a munkámmal nem haladok úgy ahogy kellene, sem azokra nem marad elég időm, akiket mindig és minden körülmények között első helyre kellene tennem az életemben.

Arra, hogy mennyire gáz a helyzet, s hogy mennyire átalakult az értékrend akár csak a saját családomon belül is az döbbentett rá, amikor a napokban a saját édesanyám arról próbált meggyőzni, hogy engedjem meg az 5 éves gyermekemnek, hogy az ő régi telefonját használhassa. 

Mert ilyen ez a világ és a többi gyerek ugyanúgy ezt csinálja. Ez volt az érv. 

Emlékszem – nincs 10 éve – hogy anya mennyire ki volt kattanva, amikor éppen valahová utaztunk, s ahelyett, hogy vele beszélgettem volna elővettem a telefonomat és ránéztem a hírfolyamra. Fel volt háborodva, amiért fontosabb volt a telefonom, mint ő. Ma meg már ő is bőszen „sutul” és arról akar meggyőzni, hogy telefont adjak az öt évesem kezébe, akinek persze minden vágya egy saját készülék lenne, hiszen állandóan azt látja az apukája és az én kezemben is.

A kijózanító felismerés után úgy döntöttem, hogy kénytelen vagyok változtatni, hiszen látom mit tesz velünk ez az életmód, s nem kívánom ugyanezt a gyermekemnek, így hát nekem már azon kell lennem, hogy megmutassam neki a képernyőn túl is van élet, és én is jól érzem magam a való világban. 

Most még a kísérleti fázisnál járok, de lekezdtem alkalmazni a pomodoro-technikát a munkavégzésemben, azaz felosztottam a napomat idősávokra, és hozzá rendelt feladatokra, a célom pedig az, hogy elkalandozás és az online világba való belefeledkezés nélkül végezzem el határidőre az adott feladatokat annak érdekében, hogy délután a gyerekem már ne egy gép előtt ülő, meg telefont nyomkodó szülőt kapjon, hanem egy anyát, aki időt tud szánni a családra, magára és a hétköznapi dolgokra az online világon túl.