Nagybeteg

Egyedül fekszem egy nagy kórterem betegágyán, a többi öt ágy üres. Hogy kerülök én ide bódult fejjel, sajgó derékkal. A szoba tiszta, a vászon ágynemű hófehér még a vizesblokk indigókék kopott csempéje is elfogadható és kéztörlő papír is van. Karomba gyors tempóban infúzió nyargal. Miért is kell ilyen gyorsra tekerni? Nővérke szerint nagyon gyenge minőségű a szerelék. Ha a normál keringési tempóra állítja, akkor leáll. Ok, de már 20 perce lefolyt az enyém nővér sehol, aki lekötné rólam. Aztán jön piros arccal. „bocs, csak ketten vagyunk az osztályon” Na jó, most akkor nyugalomban végig gondolhatom mi történt velem?

Hisz oly ígéretes volt az érettségi találkozónk szombaton. Tizenheten a 24 fős angol-orosz szakos osztályból. Kedves arcok, többször hallott megmosolyogtató történetek. Vagy még eddig sosem hallott magánéleti események. Emlékezések. Szeretet árad a lelkekből. Nevetünk.  A nevetés összetartja a különböző embereket is. A fáradt szemhéjak mögül előtűnnek a jól ismert csillag szemek. Bár a 70 pluszosok állandó témája a betegség is terítékre került, így gyógyszer tapasztalatok tucatjai is gazdát cseréltek. Pár órára a boldogsághormonjaink is feltöltődtek. Néhányan őszintén megvonták előttünk életük mérlegét. Sok élménnyel, elégedetten tértem haza az ágyamba. Békesség honolt bennem.

Hajnali fél 3 felé éktelen fájdalom hasított elöl a jobb bordám alá. Istenem ez kibírhatatlan és újabb és újabb görcs. Pánikomban a gyógyszeres dobozomat sem tudtam elővenni. Hívtam a 112-t, ahol eldadogtam mi a bajom. Ők a mentőket kapcsolták, azok türelmesen beszéltek hozzám és megvárták, míg megtalálom a nospát és az algopirint. A helyi ügyelethez irányítottak. Ott a hölgy azt javasolta vitessem magam a rendelőbe, a doktor úr délnél előbb nem tud házhoz jönni.

Addig én elpusztulok… Bíborvörös ködben forogtak a szemeim, alig láttam. 9 óra felé elvittek az ügyeletre. Az orvos aqua kombinált injekciókat adott. Ezzel kb. másfél órára nyugalmam lett. De éreztem, hogy újabb borús felhők gyülekeznek fölöttem.

12 óra tájban újabb hányinger, még szörnyűbb görcsök, de most a jobb hátsó borda alatt és 39 fokos láz. Visszahívva az ügyeletet javasolták, hívjak mentőt. Közben felhívtam az osztálytársamat van-e másnak is ilyen baja az estünk után. Senkinek nem volt, tehát nem a menüsor a bűnös. Én már a falat kapartam, mire rászántam magam és kihívtam a mentőt.  Fél 5 körül értünk az SBO-ra, -sürgősségi betegellátónak elnevezett részlegre- ahol 7 óráig UH, vérvétel, vizelet analízisekre küldtek. Még a vesegörcseim mellett is éreztem, hogy a vérvétel szokatlanul fájó volt. Aztán kiültettek a váróba. És vártam, még este 8, 9, 10 órakor is. A kísérőm beszólt, hogy rosszul vagyok, erre kaptam egy fájdalomcsillapítót. Amikor kísérőm erélyesebben szólt az ügyeletes fiatal orvos türelemre intette, megjegyezve, hogy neki száz betege van. Megjegyzem, én 9 főt számoltam, a kezelés alatt lévő és a tolókocsin forgolódó hajléktalannak látszó férfival együtt. Bár a látásom is kezdett elhomályosulni, de azt észleltem, hogy az elkülönített sürgősségi részlegen 6 fő eü személyzet tartózkodott. Ez a nem csekély létszám biztató is lehetett volna…

A mellettem várakozó sápadt, nyögdécselő hölgy kért, hogy szóljak, ha keresik. Nem tud várni tovább. Elmegy az utolsó buszjárat és neki nincs pénze taxival hazamenni. Majd beküld valakit másnap a zárójelentésért.

Elaléló hangú sürgetésemre a fiatal orvos azzal nyomta kezembe a zárójelentést, éjjel fél egykor, hogy a vizelet labor majd szerdára lesz meg, de én csak nyugodtan forduljak ezzel a papírral a területi szakrendelőhöz. Mindeközben ötször egymás után beletúrt a hajába, és kerülte a szemkontaktust, mintha nem lenne biztos a dolgában.

Hétfőn félig bódultan próbáltam időpontot kérni a szakrendelőbe. Másfél hónapra adtak. Továbbra is lázas voltam, a nyelvem fehér, lepedékes. Enni nem tudtam, pár korty folyadékot tudtam leerőltetni. Megpróbáltam a rendelőben is időponthoz jutni. Az asszisztens kedvesen mondta ő sem tud korábbra adni, mint a központ. Ha ilyen rosszul vagyok, másnap reggel üljek a rendelő elé 8 órakor, majd igyekeznek fogadni. Nem sikerült. Az erős hányinger miatt csak délben tudtam volna kocsiba ülni, de akkor közölték, hogy nincs már rendelés. A hét további részében pedig 3 napos üzemszünet lesz, csak hétfőn fogadnak újra. A területileg hozzám tartozó kórházban nemrég felszámolták az Urológia osztályt. Hívtam a korábban ott dolgozó orvost, hogy kihez forduljak. Nagyon sajnálta, nem tud segíteni, másfél éve magánpraxisba távozott.

Végső elkeseredésemben szerdán egy nem a lakhelyem szerinti kórház ambulanciájára mentem háziorvosi beutalóval. Természetesen, mivel nem voltam előjegyezve ki kellett várnom a rendelés végét. A szűk folyosón minden szék foglalt volt. De én már csak arra tudtam figyelni, hogy mikor szólítanak.

A doktor úr a saját maga által végzett ultrahangot összehasonlította az SBO-ról hozottal és csak hüledezett. Lehetséges, hogy 3 nap alatt ennyit romlott a vese állapota? Most rögtön azonnali röntgen és visszük a műtőbe, nincs idő!

Ki kellett bírnom egy érzéstelenítés nélküli hasi áthidaló stent beültetést, de megmentettek. 5 napja felügyelet alatt vagyok. Infúziók, antibiotikumok, majd ct és majd konzultáció, hogyan tovább. Mégis még fölöttem érzem Demoklész kardját. Micsoda kiszolgáltatottság, ha az ember tényleg beteg. Magánklinikához is fordultam, de nem tudtak ők sem fogadni azonnal, hiszen bonyolultnak látszott a tünet. 

Hát csak beteg ne legyél! Addig jó, amíg magadat tudod kúrálni. Végül nekem „szerencsém” volt, hogy közel 4 napi ellátatlanság után, az utolsó órában egy zuglói kórház főorvosa megműtött. De aztán az utókezelés újabb erőpróba elé állított. Ambuláns rendelésen fürtökben lógtak a betegek a folyosón. Lázasan, izzadva inkább az előtérbe ültem ki, de ott meg nem lát az orvos. Na nem kellett ettől tartanom, így is két és fél órát vártam. A következő héten úgyszintén. Nagy hiba lehet az egészségügyi rendszerben az orvos és nővérhiány mellett. Vérvételre a lakhely szerinti rendelőbe kaptam beutalót. Ott, kétszer másfél folyosónyi hosszú sort kellett kivárnom. Egyik a beutaló leadás, regisztrálás, másik a vérvételre várók. Gyenge voltam, többször le kellett ülnöm és kérnem az utánam állót, hogy majd engedjen vissza a sorba. Sajnos mire a sín kivétel szóba került kiderült, hogy kórházi baktériummal fertőződtem. Ez sem ritka a látszólagos higiénikus viszonyok közepette. Végre kilenc hét elteltével megtörtént a megmentő csövecske kihúzása. Nem volt kellemes, de jól tűrtem. De mit is panaszkodok? Az intézmény tiszta, a sor, ha lassan is, de halad. Vidéken még nehezebb betegellátáshoz jutni. És itt a kórteremben több szabad ágy is van, az étkeztetés is elfogadható. Az ágyhoz hozzák. Bár reggel és este a 2x2 nagy szelet kenyérhez alig észrevehető 1-1 szelet vékony felvágott jut. De mi is kellene ennél több egy nagybetegnek?