A kezdetek 

Az álmunk beteljesüléséhez csak a pénz és az ideális tanya hiányzott 

Legutóbb a motivációnál fejeztük be. Arról meséltem nektek, hogy egy teljeskörű életmódváltásba – jelen esetben nem a diétára célzok nagyon divatosan, hanem a (nagy)városból való kiköltözést értem ez alatt – csak megfelelő motiváció mellett érdemes belefogni.

Nálunk ez megvolt. Tudtuk, hogy tanyára akarunk költözni. Mindösszesen két dolog hiányzott az álom beteljesüléséhez: a megfelelő helyszín és az anyagi fedezet. Érdekes, hogy első olvasatra inkább az utóbbi probléma tűnik megugorhatatlannak, pedig valójában az álomotthon megtalálása nagyobb kihívás volt, mint a pénz előteremtése. 

Mi Hajdú-Bihar megyében élünk, s nem is nagyon akartuk átlépni a megyehatárt, hiszen ide kötött a munkánk, a család, s úgy általában szeretjük a közösségünket. Tudni kell, hogy itt egy talpalatnyi földért is közelharc folyik, senki nem akar eladni, csak venni, de azt minél többet, így az esélytelenek nyugalmával keresgéltünk pénztelenül és ismeretségek nélkül. Néhány céltalan kör után gyorsan megtanultuk, hogy mi hiába élünk az internet világában, ha azok az emberek, akik jó eséllyel tanyát adnának el, nem használják ezeket az eszközöket, akkor soha nem fogunk egymásra találni. Stratégiát váltottunk. A férjem elindult egy a helyi tanyavilágot jól ismerő barátjával, s mindenfelé, mindenkinél puhatolózni kezdett, jelezte, hogy itt vagyunk, érdeklődünk. Kiderült, hogy mégis akadnak eladó tanyák, mondjuk olyanok voltak, amilyenek, de az is több volt a semminél. Mi pedig majdnem beleugrottunk… 

Itt ezen a ponton meg azt tanultuk meg, hogy tudni kell nemet mondani. 

S milyen jól tettük! Bármennyire is nehéz volt elállni a vásárlástól, s bármennyi előnye volt a majdnem 1 hektáros földterülettel bíró, hatalmas filagóriás parasztháznak, mégsem volt nekünk való. Nem lett volna pénzünk befejezni, s ráadásul körülbelül 700 méterre volt a kövesúttól, a bevezető utat pedig minden nagyobb esőnél felmarták a traktorok. 

Őszinte leszek: ha mi azt a tanyát megvettük volna, ma már nem lennénk együtt! Nem azért, mert nem szeretjük egymást, de hiszem, hogy egy rossz döntés sorsfordító hatással bír, mint ahogy a jó döntések felemelhetik az embert oda, ahová mindig is tartozni vágyott. Fontos az önismeret, meg persze az önkritika is. Ha elképzeltem, hogy hogyan tudnám kezelni, mikor sötétedés után beragadok a traktornyomba, s a maradék párszáz métert a semmi közepén botorkálva csámpáztam volna el az otthonunkig, miközben egy bottal tartottam volna távol a többi tanya készséges házőrzőjét, na akkor beláttam, hogy én ehhez kevés vagyok. 

Aztán mégis jött egy hirdetés…

Nem láttuk, vagy nem is kerestük elég ügyesen, így utólag már nem tudhatjuk, s nincs is igazán jelentősége, egy biztos, más találta meg nekünk azt az otthont, amit ma is magunkénak mondhatunk. Jöttünk, láttunk, szerelmesek lettünk, s ha tehettük volna, már akkor kiköltöztetjük a tulajt. 

Még be se mentünk a házba, mikor én már tudtam, hogy a férjemnél eldőlt a kérdés. Az automatikusan nyíló ganétárólónál végképp elveszett. Látszott, nem akar túl izgatottnak tűnni – hátha később még alkudni próbálna – de úgy csillogott a szeme, s olyan boldog volt, hogy le se tagadhatta volna a lelkesedését. (Aztán előzetes megbeszélés ide, vagy oda, ahogy az alkura került volna a sor, ő rávágta, hogy jó lesz, elfogadjuk az árat. Na, ennyire akarta ezt a tanyát.)

A második akadály

Meglett a hely és megvolt az egyetértés. Minden szempontból passzolt hozzánk a tanya. Pár ezer négyzetméterével nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Főút mellett, buszmegálló szomszédságában trónol, a ház impozáns és tágas a maga 150 négyzetméterével, s a legjobb, hogy sztorija is van, mivel évtizedekig csárdaként, kisboltként, s nem hivatalos tanyaközpontként szolgált a környékbelieknek. Az udvar gondozott volt, a gazdasági részek jó messze helyezkedtek el a „tiszta zónától”, volt kiskert, füves-fás liget és egy olyan melléképület, mely azóta a gazdasági tevékenységünk alapjául szolgál. 

Tökéletes!

Már tényleg csak a pénz hiányzott, de az nagyon. Volt egy kicsi lakáskaskasszánk, meg egy icipici összeg a számlán, de tudtuk, hogy hitel nélkül nem megy. Nem tudom, most hogy megy a hitelügyintézés, de 5 évvel ezelőtt nem volt könnyű dolgunk. Sorra jártam a bankokat, s a legjobb, amit ajánlani tudtak, a szabadfelhasználású kölcsön volt, mert külterületre senki sem hitelezett, mintha az értéktelen befektetés volna Aztán mégis akadt valaki – ez itt nem a reklám helye, de privát üzenetben szívesen megírom – aki a megfelelő fedezet mellett vállalta, hogy meghitelezi az álmainkat.

Végre elkezdődött a kaland! Aztán jött az első pofára esés.

Szerződtünk az eladóval és a hitelintézettel. Közben rájöttünk, hogy az ügyvéd is igen drága és nekünk kell fizetni az egészet, meg hogy minden végén még vár ránk pár százezer forint illeték, de elfogadtuk a sorsunkat és vártunk, és vártunk és vártunk. Közben két dolog történt. Egyrészt az új szomszédunk kiderítette a régi lakcímünket és levélben tájékoztatott bennünket, hogy neki bizony telekvitája van az eladónkkal – ennek később volt igazán jelentősége, de majd mesélek róla -, másrészt az eladó rájött, hogy a megbeszélt határidőre nem tud kiköltözni, s közölte, hogy addig marad míg akar, lakoltassuk ki. 

Igen, ilyenkor kap agyvérzést a frissen hitelbe vert fiatal pár, aki rájön, hogy azért nem is lesz olyan idilli a tanyasi élet, feltéve, ha egyáltalán lesz hova beköltözniük.

Az alapok a legdrágábbak 

Aztán csak kiköltözött a volt tulaj. Persze bosszúból a sürgetésért leszedte az összes éretlen birsalmát a fákról, de hát több is veszett Budán. 

Szeptember vége volt, mi pedig ott álltunk egy kislibaf.s, neonnaracs, meg hupilila színű, metlaki csempés üres házban, ahol a wc-ben a kulcsátadásra rejtélyes módon beszakadt a padló, az egyetlen dekorációt pedig egy otthagyott retro lámpa adta, meg az ezer éves sütő, amit szentimentális okokból – a férjem legnagyobb bánatára – azóta sem cseréltem le. 

Na és innentől tér el a tanyasi és a normális városban élő pár útja. Mi tanyasi emberek alapozunk. Infrastruktúrát építünk, azaz: fűkaszát, fűnyírót, vízszivattyút (lehetőleg minimum kettőt) veszünk, melléképületet renoválunk, bombabiztos villanyrendszer építünk ki, aggregátor szerzünk be, berendezzük a barkácsműhelyt, s feltöltjük télire a tartályos gázt, mert mindig készülni kell a nehezebb időkre, és arra, hogy mögöttünk nem áll ott a városi otthonok minden kényelme. Például: itt ha nincs áram nincs víz, se nekünk, sem a jószágoknak, s mostanra egyébként már fűtés sem lenne, ha pedig elromlik a házi vízmű, akkor legyen tél vagy nyár, hajnal vagy éjfél, nekünk szerelni kell, mert nélküle megáll az élet. 

Tehát alapoztunk. Ezt mondjuk évekig csináltuk, így a stílus, a divat, a kellem az hiányzott a lakásból.  Abból a kicsiből, ami maradt a fizetésünkből vagy a maszek pénzünkből, megvettük a legolcsóbb járólapot, és magunknak pingáltuk ki a házat. A költözéskor a kunyerált bútorokkal rendeztük be a szobákat, és hetekig két sörös rekeszen ülve néztük a tévét, mert egy normális kanapéra már végképp nem maradt pénzünk. 

Így indultunk, és büszke vagyok rá, akkor is, ha sokszor frusztráló volt, hogy mi nem úgy élünk, s nem azokkal a priortásokkal működünk, mint egy „normális” pár. Kell ehhez egy nagy adag szerelem, s ha ez megvan, akkor még a sörösrekesz sem nyomja úgy a feneket! 

Ferenczy Boglárka