Az első pofonok 

Eddig azt hiszem, hogy egy kifejezetten idealista képet festettem a tanyasi életről és a gazdálkodásról,  de mielőtt valakit túlságosan is fellelkesítenék, azért a teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy vannak ám ebben az életformában igazán nagy pofára esések, szívások, sőt olyan pontok is, mikor közel áll, hogy feladjon mindent és vissza kuckózzon a harmadik emeletre egy jó kis komfortos 1,5 szobás lakásba. 

Váratlan költségek 

Az első durva pofonunk a fűtési szezonban érkezett. Az egyetlen fűtési mód a tartályos gáz volt, melyet mi a tél közeledtével 200.000 forintnyi töltöttel meg is töltöttünk. Azt gondoltuk, hogy ez majd legalább a fél szezonra kitart (sőt én bíztam benne, hogy az egészre), főleg úgy, hogy már eleve volt is egy bizonyos mennyiség a tartályban, s nekünk csak arra kellett rápótolni… de bizony nem így volt, a csalódás pedig komoly utóízt hagyott a szájunkban. 

Másfél hónappal a töltés után Endre egy szomorú vasárnap este kiment, s csekkolta a szintmérőt, ami bizony ötvenvalahány százalékról tizenvalahány százalékot mutatott. Szóval karácsony előtt az utolsó kis pénzeinket összekotorva azzal ajándékoztuk meg egymást és önmagunkat, hogy fűteni tudtuk az otthonunkat. 

A tanulság pedig csak annyi, hogy nagyon romantikusan és izgalmasan hangzik, ha az ember egy 150 éves csárda épületéből csinál lakóházat, de ha ilyenre vállalkozik, akkor legyen tisztában vele, hogy ez mivel jár, s költözés előtt ne csak a falak színét, hanem lehetőség szerint a szigetelést, meg az alternatív fűtési módokat is tervezze meg. 

A jó gazda 

Egy jó gazda az állataiért maximális felelősséget vállal. Ha híznak, ha gyarapodnak, ha jól vannak, az egy igazi lelki löket, ha betegek, ne adj Isten elpusztulnak, az egy hatalmas arculcsapás. Az elmúlt években mindkét élményben bőven volt részünk, bár szerencsére a gyarapodást gyakrabban láthatjuk, mint a hanyatlás folyamatát. 

Volt, mikor a 120-140 kilós malackánk orbáncos lett, mikor rejtélyes betegség ütötte fel a fejét az első saját keltetésű csirkéink között, mikor a mama malac (alias Rozi a koca) véletlenül több kismalacra is ráfeküdt, de átéltünk már róka támadást, s sajnos olyan is volt, hogy a tulajdon kutyánk szabadult be hátra a tyúkudvarba, s tizedelte meg az állományt. Minden veszteség mély és fájdalmas. Nem a pénz miatt. Nem az elveszett idő, energia és tápköltség miatt, hanem azért, mert a gazda szívét bántja az értelmetlen veszteség, a felesleges elmúlás. 

Mennyit ér a munkám? 

S végül, de nem utolsó sorban ott vannak az anyagiak. Nagyon szeretnénk, ha abból a gazdaságból élhetnénk meg, amibe beletettük az összes megtakarításunkat, keresetünket, amiért hitelt vettünk fel. Nagyon szeretnénk, de ez nem ilyen egyszerű. A tanyasi portéka ízben és minőségben össze sem hasonlítható az áruházakban kapható termékekkel, a fogyasztók az árainkat mégis a nagy boltok kínálatához mérik, a végeredmény pedig nagyon sokszor az, hogy drágának minősítik azt, amiért mi hónapokat dolgoztunk, amit neveltünk, dédelgettünk, s amit egyébként sokszor önköltségi áron (sem) adunk. 

Akkor mégis miért csináljuk? 

Mert hisszük, hogy ez a jövő! Hisszük, hogy a mi kis 150 éves csárdánk, meg ez a pár ezer négyzetméter akkor is élhető otthon lehet, mikor a nagyvárosokban egyre jobban leszűkül a normális élettér. Hisszük, hogy egyszer nem lesz több olcsó vacak, s egyre inkább számít majd, hogy mit eszik az ember, s végül de nem utolsó sorban hiszünk benne, hogy egy jobb, élhetőbb világot építünk, mikor minden nehézséget vállalva tudatosan ezt az utat járjuk, mert a jövő az önellátóké, s ha visszanézünk a történelembe, akkor arra is rájövünk, hogy mindig az egyszerű parasztok, földművesek, állatartók mozgatták a gazdaságot és húzták az ország szekerét. Ez egy nehéz, de szép út, amin hálás szívvel járunk! 


Ferenczy Boglárka