
Pivarnyik AnikóBőrönd mesék 2.
Behemót javításra szorul, közben Olaszországra emlékezik
Lehetetlenség aludni ekkora tömegszálláson. És ez a cipőszag! Már három napja, hogy Pityu itt
hagyott Gejza bá'nál, az öreg cipészmesternél. Azt mondta, majd itt megjavítanak. De mikor? Egyelőre
semmi nem történt, továbbra is hasogat az élek mentén a varrásom és borzasztóan nyilallik a kopott
sarkam. Sokkal jobban bíznék egy olyan egészségügyi intézményben, amelynek a főorvosa egy
bőröndész, és nem cipész. És ezek a polctársak! Hát nem egy welness hotelbe kerültem, az biztos! A
túrabakancs úgy horkol, mintha hörgős metált tolna a koncerteken az ifjaknak, lehetetlen az alvás. A barna
fűzős egyfolytában siránkozik, nem is érti mit keres itt a pórnép között, mikor ő egy kézzel varrott bőrcipő
a legfinomabb alapanyagokból. Ráadásul állandóan lesújtó pillantásokkal méregeti a kis fekete, szakadt
pántú műbőr szandit, és megjegyzéseket tesz a romlott erkölcsű modern topánkákra. Elég volt, itt az
igazság pillanata! A leghangosabb zenei résznél jókorát böktem a harsogva horkoló bakancson, aki
először durvákat mondott – jól nevelt bőröndként inkább nem ismétlem el –, majd nagyot nyújtózkodott.
És mi is, valamennyien. A barna fűzős hamarosan a műhely padlóján találta magát bőrmaradványok,
cérnadarabok és némi csiriz társaságában. A csapatépítő tréning után mindenki elszenderedett,
padlószinten is csönd van. Csak én maradtam ébren. Bárányokat nem fogok számolni, mert mire
befejezném, az utolsó jó reggelt kívánna. Na jó, inkább mesélek. Hol is hagytam abba? Megvan, Grétinél!
Végre mehettünk a nagy betűs NYUGATRA! Az álmok országába, Olaszországba. És ez lett az
egyik legizgalmasabb utunk, mert már a második napon megkaphattuk a Temlom Egere érdemrend
aranyfokozatát. Gréti idézte is a klasszikus mondást: Rómában minden út a poliziára vezet. Csak persze
teljesen feleslegesen, senki nem adta le a városnézés közben „elveszett” pénztárcánkat. Naná, hogy az
összes pénzünk benne volt. Én szóltam... időben szóltam, hogy vigyázok rá a titkos rekeszemben, hiszen
kipróbáltuk a határátlépésekkor, jól működött, de Pityu biztonságosabbnak gondolta, ha nála van. Utólag
már hiába kesergett, hogy biztosan ekkor, meg biztosan akkor csúszott ki a zsebéből... csúszott az,
hogyne, mint smirglin a frottír törölköző.
Még két napig volt előre kifizetett szállásunk. Ebben a két napban Gréta és Pityu hatalmas sétákat
tett, mindent megnézett, ami ingyen volt. Fiatalok voltunk, kalandvágyók. Fájó szívvel búcsút mondtunk
Rómának, és tovább álltunk a vésztartalékos konzervekkel. Még szép, hogy én voltam az, aki fuvart
szerzett az utazáshoz, mikor meguntam, hogy szeretteim hiába integetnek. Dühösen ugrott ki az autó
vezetője a kocsiból, mikor elé borultam az útra, de meglátta Grétit, és minden rendben volt. Még a
szétszórt holmit is segített összeszedni, volt amit többször is, mert valahányszor ránézett azokra a formás
lábakra, mindent kiejtett a kezéből. Pityu nem vágott ehhez túl jó arcot. Ráadásul olaszul csak Gréti
tudott... Hogy levezesse feszültségét barátságosan rámosolygott az olaszra, majd magyarul azt mondta,
szétverlek, atomjaidra foglak szedni. Királynőnk máris fordította Nicolónak, hogy a barátja köszönetet
mondott, amiért elvisz minket.
Így kerültünk a Ligur-tenger partvidékére. Genovába kellett eljutnunk, ott lakott Gréti egy távoli
rokona, akitől kölcsönt szerettünk volna kérni a hazautazásra. Nico búcsúzóul megajándékozott bennünket
ennivalóval, vízzel, és egy kerekeken guruló húzható valamivel, amire rábillentett. Rá is kötözött, majd a
fogantyúját Pityu kezébe adta. – Kosonöm. Koszönöm madzsarul – mondta, megveregette a vállát,
nagyot nevetett, és elhajtott. Az én drága barátom megnyúlt arccal nézett utána, majd felszissz...
Jajj! Gejza bá'! Ez fájt. Nem lehetne valami érzéstelenítőt? Úgy belemerültem az emlékezésbe,
hogy észre se vettem, hogy már nem a polcon vagyok. És altatás nélkül varrnak! Na, jó, nyugalom,
pozitív gondolat kell. Én egy hős vagyok... Én egy hős vagyok... Mindent kibírok, jaj, ez nem jó.
Mindenre emlékszem. Ez az! Vissza az időben!
Gréta nagyot csípett Pityu karjába, és nagyon mérgesen nézett rá: – Jó ember. Te pedig bunkó
voltál. Ezt most megkaptad. – A következő pillanatban pedig már egymás nyakában lógva, kacagva
ismételgették, hogy „szétverlek", meg hogy „koszönöm madzsarul”. Vakítóan fényes volt minden, sós
tengeri párát hozott a szél, majd egy újabb fuvallat virág és gyümölcs illatot. Csak egymást látták, csak
egymást ölelték, én pedig féltem, hogy elgurulok. Mobilnak lenni jó, de ez a biztonsági öv rajtam
mégiscsak túlzás. Hééé! Én is itt vagyok! Azt hittem öreg bőrönd leszek, mire észrevesznek végre. A
következő napokban vándoroltunk. Megtanultunk mosolyogni, hálásnak lenni, apró dolgoknak örülni. A
kis településeken az emberek sokat segítettek, hálából mindenhol zenéltünk egy kicsit a piazzán. Igen,
vittük a furulyát is. Az olaszok sokkal jobban fogadták a koncerteket, mint annak idején a németek a
kempingben. Az El Condor Pasa már egész jól ment, Gréti meg német népdalokat énekelt. Ilyenkor rám
tettek valami tálkafélét, és abba dobálták az emberek az aprót. Mi vagyok én, koldus? Morogtam, és nem
is értem, de többször kiborult a tálka tartalma. Aztán megvilágosodtam! Hiszen mi most utcazenészek
vagyunk, és én vagyok a pénztáros. Így már rendben van. A kedvem is egyre jobb lett, mert egy kedves
helyi bácsi mellettem üldögélt, nagyon finom bort ivott, és mikor megtapsolta Grétit, mindig a sarkamra
lett, tettle... letetle... Arra nem emlékszem pontosan, hogy jutottunk el Genovába.
Pityu! Pityu! Értem jöttél? Nézd, milyen jól nézek ki! Jaj, mondd, hogy utazunk valahová!
Szólj hozzá