Pivarnyik Anikó: Frontok és kávék


– Nem baj, szívem, legalább nem leszel bolhás – mondja a párom, majd fuldokolva a röhögéstől, könnyezve távozik a konyha irányába. E pillanatban nem boldogít, hogy miközben az általa keltett zajokra figyelek, rájövök, a kávé épp az orrán nézhetett vissza.

Nem tudom, másoknál hogyan csörög a vekker, de nálunk valami hihetetlenül irritálón, és az sem segít mélységesen utált hangján, hogy időről időre lecserélem. Muszáj, nagyon könnyen szétesnek ezek a gyenge kis szerkezetek apró darabokra. A mobilon beállított ébresztés épp ezért felejtős. Az újabb óra pedig hiába csilingel, fütyül szebben, mint az előzőek, előbb-utóbb ebek harmincadjára jut! Ami azt illeti – erre tényleg nem vagyok büszke –, igen, egyszer a kutyát is… a kutyát is eltalálta a szerkezet egy kisebb darabja. Szerencsére csak a harmincadját, de egy ideig így is farokcsóválós szünet volt közöttünk. Szóval így hajnali hatkor nem teljesen vagyok beszámítható. Egyesek szerint egyéb időpontokban sem, és most nem akarok a konyha irányába mutogatni.

Egy a lényeg, némi időnek el kell nálam telni az ébredés és az Ébredés között. Elég hosszú időnek sajnos, és amíg az utóbb említett Ébredésig eljutok, jó sok időm adódik érdekes dolgok művelésére, tétova zombiként bolyongva nem túl nagy lakásunk útvesztőiben. Az ajtókkal különösen sok a problémám, amikor például kinyitom, akkor még a fürdőszoba szekrény ajtajának tűnik, tehát gondosan elhelyezem benne a fogmosó poharat, fogkefét, a kedvenc tusfürdőmet, tovább bóklászom a lakásban és nem értem, hogy miért nem tetszik a velem együtt élő kedvesnek, ha ezeket a dolgokat a vaj és a sajt mellett találja a hűtőszekrényben. Nem én vooltaaam! Reggelente koboldok is laknak nálunk és kész! Ja, és ezek az össze-vissza kóválygó frontok se segítenek valami sokat.

– Tudom, megint az időjárás. Kicsim, most melyik fronttól vagy mentálisan edzőtermi zokni állapotban? Mert azon agyalsz, nem? Hideg, meleg, mindkettő? – hallom a még mindig nevetéssel küzdő hangot.

Ez egyáltalán nem vicces. Igenis, jönnek-mennek a frontok, néha mindkettő itt tanyázik, figyelmetlenné válunk, lassul a reakció idő, vagy épp ingerlékennyé... Aztán az is gyakori, hogy a négy évszak is egy nap alatt mutatja meg magát. És nem ám Vivaldi változatban!

– Te is kérsz szendvicset? Siess már, szedd rendbe magad! Nekem még be kell ugranom a délelőtti értekezletre, aztán ráérek. Gyönyörű idő van, végre igazi nyár. Elmehetnénk kirándulni. Befejezted már azt a cikket? Hahó! Elakadt a lemez?

Az bizony elakadt. Már megint. Elakadt a frontoknál, a koboldoknál, mert az lehetetlen, hogy hatékony közreműködésük nélkül itt álljak a fürdőszobában, habzó fejjel, a kezemben… a kezemben a… letagadnám, de nem tudom, mert az orrát Nescafé Niagarának használó hozzátartozóm sajnos már látta, legyünk ezen túl, nagylevegő… itt állok a kádban, kezemben a kutyasampon. És sajnos a fejemen is. De legalább nem leszek bolhás.

Na, jó, kezdődjön a nap, gondolom egy újabb kávé után, miközben határozott mozdulattal leülök a még forró szendvicssütő elé, kivételesen szerencsésen, mivel az utolsó pillanatban sikerül elkapnom „aesdéeljékáelé”-re beállított ujjaimat.

– Kicsikém! Egy szép napon még ki fog nyírni a reggel – mosolyog vissza rám a bejárati ajtóból (indián nevén) Életem Naposabbik Oldala. Kutyánk bánatosan néz utána, majd szemrehányóan rám, miközben biztos, ami biztos, elbújik az asztal alatt.