Motiváció

Kedves Olvasók! 

Kezdjük az alapoknál, hiszen még nem ismertek. Én volnék a tanyasi csibe, akit a szűkebb-tágabb környezete, na meg persze a magyar közigazgatási rendszer Ferenczy Boglárka néven ismer és tart nyilván, de talán ezt most túl is bonyolítottam egy kicsit, szóval az egyszerűség kedvéért maradjunk a Boginál. S ha már így összeismerkedtünk, akkor gyorsan azt is kifejtem, hogy miért éppen egy tanyasi csibével azonosítottam magam, meg ezt a most induló rovatot. 

Egyszerű! Arra vállalkoztam, hogy nektek, azaz a Csak a Nőknek Magazin olvasótáborának arról meséljek, milyen is az élet egy tanyán, és milyen mindezt úgy megélni, hogy nemcsak vidékre, de külterületre aztán végképp nem tervezett költözni az ember lánya. Ez volnék hát én, a történet narrátora, a kezdetben megszeppent és elveszett tanyasi pipi, aki az évek múlásával egyre jobban beletanult a gazdasszony szerepkörbe, s ki tudja, talán ennek a rovatnak az utolsó bejegyzéseinél már nem is csibének, hanem tyúknak nevezheti majd magát. 

Öt éve költöztünk tanyára a férjemmel. Én akkor 28 éves voltam, ő pedig 32. Nagy fába vágtuk a fejszénket. Ó, de még mekkorába! Nem tudhattuk milyen bukkanók várnak ránk, viszont az a jó ezekben a kalandokban, hogy mindig pont annyi kihívást mér az emberre a sors, amit elbír, így mindig marad erő menni tovább. 

Majdnem nulláról kezdtük… 

anyagilag és ismereteink tekintetében egyaránt. Azért mondom, hogy majdnem, mert Endre egy igazi barkács ember, aki látott már közelről kiskertet és háztáji jószágot, de ez a tudásalap volt mindenünk. 

Én ugyan gyerekként igazi vidéki vagány voltam, aki nem volt rest összekenni magát ezzel-azzal (direkt nem írom le, hogy sz..) mikor disznópásztorkodott, nem fogott ki rajta egy pimasz kakas a tyúkudvaron, gondolkodás nélkül összebandázott a tanyavilág minden kóborkutyájával, s hamarabb ült lovon, mint hogy járt volna. Aztán gyökeresen megváltozott az életünk. 7 éves koromtól panelházban éltem, általában a városközpontban, úgy, hogy minden sétatávolságra vagy egy villamos útra volt, s azon kívül, hogy le kellett vinni a szemetet, másra nem igen volt gondom. 

A férjem Endre a szöges ellentétem. A kolozsvári betondzsungelben született és nevelkedett kisfiú már 5-6 évesen azt hangoztatta, hogy neki egyszer majd saját tanyája lesz, aztán ahogy Magyarországra sodorta őket a sors, lett egy hatalmas kertjük, s ő elkezdhette elsajátítani mindazt, amit ma is nap, mint nap a saját gazdaságunk tanyasi MacGyvereként kamatoztat.

Így indultunk. Eltérő háttérrel, sőt talán más-más elvárásokkal és félelmekkel, valami viszont mégis közös volt: a motiváció. Így utólag visszagondolva pedig ez az a valami, ami a kapcsolatunk és a tanyasi életünk kötőanyagaként szolgált jóban-rosszban, minden nehéz pillanatban. 

Fontos, hogy egy ilyen mértékű vállalásnál minden érintett életmódváltó megtalálja önmagát a tervekben, legyen saját motivációja, s ne másért, hanem önmagáért akarjon változtatni. Ennek hiányában az első nagyobb nehézség vitát szül, a veszekedés hevében pedig garantáltan elhangzik a mondat, miszerint „csak miattad vagyunk itt”. 

S hogy mi motiválhatja az embert egy ilyen vidéki kalandra? 

Engem személy szerint a szabadságvágy. Szabadság a személyes tér, a „rendszerhez” való tartozás és az anyagiak tekintetében. Mindezt részben már meg is kaptam, hiszen most ezeket a sorokat írva, mikor kinézek az ablakon, egy szemet gyönyörködtető végtelen legelőt látok, ahol legfeljebb néhány tehén zavarja meg a csendéletet a nyári időszakban. Ha pedig kilépek a házból, akkor a saját kis udvaromon is valós távolságok vannak. Meg privát szféra. És lehetőség az ötletek megvalósítására, a fejlődésre, újabb és újabb projektek megvalósítására, melyek mind-mind az önellátásunkat és anyagi függetlenségünket segítik. 

Mire elég és mihez szükséges a motiváció? 

Erről számol majd be ez a rovat, ahol a jövőben arról írok majd nektek, hogy mi hogyan indultunk, mit értünk el az elmúlt 5 évben, milyen lépéseket tettünk az elért eredmények megvalósítása céljából, közben milyen akadályokkal szembesültünk, s milyen terveink vannak még a jövőre nézve. 

Izgalmas és végtelenül szerethető utazás volt ez már eddig is, amiről szívesen beszélek, s ki tudja, talán át tudok adni nektek majd egy kicsit abból a motivációból, ami engem, sőt bennünket egy családként vidéki újrakezdővé tett! 

Ferency Boglárka