A rákból felépülve én lelkileg is újjászülettem.

Második születésnapomat onnan számolom, amikor elolvastam ezt a gondolatot:

AZT ADOD A GYERMEKEIDNEK, AMI TE VAGY!

Azóta sok ilyen erős mondattal találkoztam és váltam tőlük jobb emberré, jobb társsá és jobb szülővé. Írásaimban ezeket mutatom be Neked, remélem Te is sokat nyersz velük!

 

"Senki nem gyereket nevel, hanem fiút vagy lányt."

 

Kedves Szülőtársaim!

Az igazság tényleg az, hogy mi, szülők mind a mai napig máshogy bánunk a különböző nemű gyermekeinkkel. 

A gyerekekkel született nemi különbségek valóban léteznek, de nem túl nagyok. A nevelés, a kultúra és az oktatás nagyítják őket fel.

Pontosabban leginkább a szülők járnak élen ebben.

 

Először is mit teszünk a fiainkkal?

A fiúkat bátorságra ösztönözzük, bármi kihívás adódik.

„Próbáld meg, meg tudod csinálni, menni fog!!!” – ösztönözzük őket.

Ám szerintünk a fiúk emellett kemények is kell legyenek, ezért megtiltjuk nekik az érzelmeik megmutatását. 

A fiúknál hagyományosan tiltjuk és a gyengeség jelének tekintjük a fájdalom, a félelem és a szomorúság megnyilvánulásait.

Rájuk szólunk, ha a könnyeikkel küzdenek vagy hisztiznek.

Meg is jegyezzük mellé „kiváló” jótanácsként, hogy „csak a lányok sírnak”.

Azok a fiúk, akik mégis kimutatják az érzelmeiket, azokat a társadalom címkével megbélyegzi: anyámasszony katonája, buzi, papucs, stréber, attól függően, hogy hol akarják megkapni az érzelmi kötődést, ami egyébként minden ember alapszükséglete…

Az apák és a férfiak egyébként pont azért tűrik nehezen a síró csecsemőket, mert ők sem mutathatták ki az érzelmeiket sohasem.

Jó kis összefüggés, ugye?

Aztán jön a joker szülői mondás:

 

"Légy férfi!”

 

A lehető legmérgezőbb mondat a kisfiúknak!

Vagyis ne legyél érző lény, nem beszélj magadról, légy zárkózott, nem engedd felszínre az érzelmeidet, és halj meg emiatt egy-két évtizeddel előbb, mint a lányok!

Talán így fordíthatnánk le az üzenetét ennek az orbitális marhaságnak!

Nem én találtam ki, hanem Vekerdy Tamás írta le a könyveiben tudományos kutatásokra alapozva.

 

Másrészről mit teszünk a lányainkkal?

A lányok érzelmeit elfogadjuk, talán túlságosan is.

Úgy vigyázunk rájuk, mint a porcelánbabákra.

Pátyolgatjuk, féltjük őket, óvjuk a kihívásoktól, attól, hogy kipróbálja magát…

Rájuk szólunk, ha bármi olyasmibe „merészelnek” kezdeni, amit mi veszélyesnek vélünk egy lány számára.

A lányok ezért bátortalanok és önbizalomhiányosak lesznek.

Inkább arra az életfeladatra neveljük őket, hogy feleljenek meg mindenkinek, és maradjanak szépen csöndben.

A lányokat a jó viselkedésért jutalmazzák akár otthon, akár az iskolában. (Épp ezért sokan válnak maximalistává közülük.) 

Tudom, középkornak hangzik, de nézz körül!

Még az Anyukák is ezt teszik!

Sőt, a lányoknál a düh és az önérvényesítő magatartás vált ki belőlünk, felnőttekből rosszallást.

Ezek ugyanis ebben a világban az” igazi férfi” ismérvei, a nőnek finoman szólva „csönd” a neve. 

Ezért a mi kedves és csendes lányaink cselszövők, hátulról támadók lesznek, mert a haragjukat csak így legalizálja a világ…

 

Mit tehetünk lelkes szülőként ehelyett?

 

„A jó szülő szárnyakat és gyökereket ad a gyermekének, de a lányoknak csak gyökereket szoktunk adni, a fiúknak meg csak szárnyakat.”

 

Szárny és gyökerek, vagyis önbizalom és érzelmi biztonság!

Ez kell minden gyereknek.

Mindkettő kell lánynak és fiúnak is!

Több erőt és önbizalmat a lányoknak, több kapcsolódást és érzelemkifejezést a fiúknak!

Hajrá, Szülőtársaim!

Szeressetek Ti is felelősséggel!