Közeleg az ősz, melynek beköszöntével az erdő a tavaszi madárdalok és a nyári rovar ciripelés után új nótára zendít, mély öblös bőgéstől lesz hangos. Eme énekek szerepe hasonló célokat szolgál, mint a csőrös-tollas népség és a hatlábúak dalai. A nőstényekért, területért és a szaporodás jogáért vívott harcok eszköze. Ezt azonban szőrős-patás művészek adják elő, kik fejükön agancs koronát viselnek és bőven nincs belőlük annyi faj, mint a madarakból vagy rovarokból, erdő pedagógusként mégis az a tapasztalatom, hogy sokan összekeverik őket.

Ez a kis írás azzal a céllal szolgál, hogy általános betekintést nyújtson a szarvasfélék életébe, az olvasók megismerkedjenek a hazai fajokkal és menet közben néhány nem hazai fajjal is.

A hazai és nem hazai fajok

Hazánkban három szarvasfélének találhatóak természetes állományaik, a gímszarvasnak, a dámszarvasnak és az őznek. Amikor előadásaimon vagy a standomnál az agancsokra terelődik a figyelem (az előbbi három faj agancsai vannak kint szemléltetésként), gyakran vélik azokat a hazánkban nem honos jávor és rénszarvas agancsnak így írásomban ezt a két fajt is beleveszem.

Rövid bemutatásuk során fogok rátérni a bőgésre és a barcogásra, a gím és a dámszarvas jellegzetes hangadással kísért szaporodási időszakára. De előbb nézzünk meg pár általános dolgot a szarvasfélékről.

A szarvasok neve becsapós. Szarvuk ugyanis nincsen, eme üreges, az állat teljes élettartamán át a fejen maradó szaruképződménnyel a birkák, kecskék, szarvasmarhák és antilopok rendelkeznek. 

A szarvasféléknek agancsuk van, rendszerint csak a hímek (szarvasoknál bikák/ őzeknél bakok) fején nő, anyaga pedig csont. A tél során leesik az állat fejéről, majd következő évre újat növeszt, általában nagyobbat, vastagabbat, összetettebbet – míg utol nem éri az öregedés. A növekvő agancsot szöszös-szőrös bőr veszi körül, melyet barkának nevezünk. A barka idővel elhal, az állat ekkor ledörzsöli azt a kész agancsról.

Gyakori téveszme, hogy ahány ága van az agancsnak, annyi éves az egyed. Nincs ilyen pontos összefüggés. Vannak korosztályra jellemző agancsformák, de az agancs méretét a genetika és a táplálék elérhetőség határozza meg. Az agancs szerepe a párválasztásban van, egyfelől párbaj fegyver, másfelől minőségmutató a nőstények (szarvasoknál tehenek/ őzeknél suták) felé. Táplálkozásukat tekintve kérődzők. Fák-cserjék hajtásait, makkot, fűféléket, gyümölcsöket fogyasztanak. Nagy, többüregű összetett gyomrukban élő mikrobatenyészeteik révén tárják fel a nehezen emészthető növényi rostokban rejlő tápanyagokat.


A gímszarvas és a bőgés

Elsőnek következzen legnagyobb testű szarvasfélénk, a gímszarvas. Összefüggő erdeinkben általánosan elterjedt, A Dunántúlon az Északi-középhegységben és Bács-Kiskun megye erdeiben találkozhatunk vele. Agancsát számos elágazás gazdagítja, végén ágas-bogas koronával. Szőrzete a vörös, a barna és a szürke valamelyik árnyalatában pompázik. Szaporodási ideje az augusztus végi lehűlésekkel indul meg és nagyjából szeptember végéig tart.

A bikák ezen időszak alatt adják ki a jellegzetes hangjukat, melynek egyaránt célja a nőstények csalogatása és a rivális hímek távoltartása. A bikák ilyenkor a nőstény csoportosulások után kajtatnak és megpróbálnak minden versenytársat távol tartani tőlük. Háremük védelmének első vonalát a bőgés adja. A nagyobb bikák hangja mélyebb, a fiatal bikák meg se próbálnak harcba bocsátkozni velük. Ahol a hang ereje és mélysége nem segít, ott következik az úrias séta. A két bika egymás mellet baktat, tekintetükkel felmérik a másik testi adottságit. Ha egyikük sem futamodik meg a másik méreteinek láttán szembefordulnak, agancsaikat össze akasztva küzdeni kezdenek.

Ilyenkor derül ki, hogy a veszedelmesnek tűnő agancs valójában biztonságos, sérülések előfordulnak de ritkák. A gyengébbnek bizonyuló fél végül menekülőre fogja és szerencsét próbál máshol. Ha idén nem, hát majd jövőre eljön az ő ideje. Mint mindenhol, itt is előfordulnak csalók, akik akkor igyekeznek tenni a teheneknek a szépet, amikor a domináns bika éppen a nagy kihívóval verekszik. A bikák ezen időszak alatt alig táplálkoznak, felhalmozott zsírtartalékaikból élnek.


A dámszarvas és a barcogás

A gímhez képes kisebb testű, más fajoktól eltérően felnőtt korában is pettyes mintázatú, ez alól kivételt képeznek a ritka, csak fekete vagy fehér színezetű egyedek.

Hazánkban foltszerűen terjedt el, többek között a Dunántúli-középhegységben, a Budai hegyekben, Somogyban, Zalában, a Duna-Tisza közén és a Körösök környékén élnek állományaik. A kifejlett bikák agancsának vége ellaposodik, kiszélesedik. Ezt lapátnak nevezzük. Szaporodási ideje októberben zajlik, a bikák jellegzetes hangja a barcogás. Ők a gímbikáktól eltérően nem a nőstényeket követik, hanem lekekbe (lek: tradicionális szaporodó hely, ahova az egyedek évről évre visszatérnek) rendeződnek. A dámbikák egy 1-2 méter hosszú mélyedés kaparnak a földbe, melybe különféle testnedveket ürítenek és ebben meg is hemperegnek, hogy testük is átvegye ezt a szagot. Amikor gyerekeknek mesélek a dámszarvasokról, ezen mindig jót derülnek.

A lekben elfoglalt hely határozza meg a bika szaporodási esélyeit, a középen lévő bikák a dominánsak. A harcok rítusa hasonló a gímszarvasnál leírtakhoz. Itt is a hangadás az első lépcsője a küzdelemnek, melyet a másik felmérése, egymás mellett történő séta, majd az agancsok összeakasztása követ.

Az őz

Hazánk legkisebb testű szarvasféléje. (Megjegyzés: ez nem jelenti azt, hogy szarvas. Az őz, az őz. A szarvasfélék egy rendszertani kategória, melyen belül megtalálható az összes cikkben ismertetett faj)

Az egész országban előfordul, színezete nyáron világosbarnás, télen szürkésebb. Az őzbakok esetében a legnehezebb az agancs alapján történő korbecslés. Az agancson a felnőtt egyedeknél rendszerint három elágazás található és az idősebbeknél erőteljesebb, vastagabb, az agancs. De a dolgot nagyban nehezíti az agancsfejlődésük ciklusa. Ugyanis már decemberben lehullik az agancsuk – s ez után nem sokkal fejlődésnek indul az új, melyet mint írtam nagyban meghatároz a táplálék kínálat, és a bevitt ásványi sók mennyisége. Hogy mennyi és milyen minőségű táplálék elérhető decemberben? Nagyon változó, ez alapozza meg a dolog nehezét.

A bakok küzdelmei áprilisban kezdődnek, de ekkor még nem a nőstényekért harcolnak, hanem a territóriumokért. Jellegzetes hangadás nem társul a küzdelmekhez. Az üzekedés maga július-augusztus fordulója környékén zajlik, a bakok a territóriumukon élő, azon áthaladó nőstényekkel párosodnak. Ekkortájt kell óvatosnak lenni az utakon, ha őzt látunk átszaladni, ugyanis azt gyakran követi egy másik.

A gidák májusban születnek és bár képesek hamar lábra állni, lábuk nem alkalmas a robbanékony menekülésre. Ezért más stratégiát alkalmaznak a veszély elkerülésére: elbújnak. Amíg a suta táplálkozik, addig elfekteti a még szagtalan gidáját a magas fűben vagy a bokrok tövében, aki meg sem mozdulva várakozik.

Ez szokott a laikus túrázóknál arra a felismerésre vezetni, hogy szegény gida magára van hagyva: biztos árva. Szó sincs ilyesmiről, nem szorul megmentésre. Sőt az érintése is TILOS. Az anya sorsára fogja hagyni, ha emberszagot érez rajta. Ha őzgidával találkoznánk tavasszal örüljünk a tapasztalásnak és maximum egy fotó után induljunk is tovább, ne tegyük ki felesleges stressznek.


A következő cikkemben a nem hazai fajokról fogok Nektek mesélni!


Völgyi Gergely
Környezeti nevelő - vadgazda mérnök, erdőpedagógiai szakmérnök
Az Erdei Garabonciás alapítója
www.erdeigaraboncias.hu