Sokféle szeretet létezik... szülői, gyermeki, testvéri, baráti, isteni, játékos, hősies, önzetlen, önző, megbocsájtó, örökre szóló, érzéki...nem is lehet felsorolni, hányféle. Ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs
 
Mindenki tudja, mindenki ismeri, mégis olyan könnyen elfelejtjük, hogy létezik, pedig “nagy dolog a szeretet, minden  jónál nagyobb, egymaga könnyűvé  tesz minden terhet, méltósággal visel minden  méltatlanságot......A szeretet futván fut, örül,/ szalad és fel nem tartóztatható,/ mindent elhagy, hogy mindent elnyerjen...”  irta Thomas Kempis, a keresztény misztika egyik legjelentősebb képviselője, akinek a “Krisztus követése” című értekezése évszázadokon keresztül a legolvasottabb könyv volt a Biblia után. Mindannyian arra születtünk, hogy szeressünk és szeretve legyünk, a vágyat a szeretetre, még mielőtt megszülettünk volna, azt mondják, belénk tápálták az égiek. Ahogy a nyakék gyöngyeit összetartja a lánc vagy a selyemzsinór, úgy tart bennünket is össze ez az érzés. Odahajolunk egymáshoz, vonzódunk és vonzunk... tetszünk, egymásra találunk, meg akarunk felelni, a legjobbat akarjuk adni annak, aki belép a szívünkbe...Tudjuk, ha összekapaszkodunk, szorosan fogjuk egymás kezét, minden könnyebb. 
 
Csakhogy van olyan is, hogy idővel mégis alábbhagy az érdeklődésünk egymás iránt, gyakran összehasonlítgatjuk magunkat másokkal, és magunkat különbnek tartjuk, jogot formálunk arra, hogy ezt ki is mutassuk. Egyeseknek semmiből sem áll megbántani, elkeseríteni a másikat, csak azért, hogy felülkerekedjenek, hogy különbnek érezzék magukat. Tudják a szárnyszegés módját és megfosztanak bennünket attól, hogy képesek legyünk repülni. Harc dúl a lelkekben, a jószándék, az erőszak, a szenvedély, a hamisság egymásba mosódnak, szűkül a tér körülöttünk, kezdjük elfelejteni, hogy mindannyian a teremtés nagy műalkotásai vagyunk...érző szívű, emberi lények. A régi kínaiak mondták, ha aratni akarsz, előbb vetned kell...úgy érzem vetnünk kellene, szeretet magot, önzetlen, feltételeket nem ismerő, tiszta szeretet magot, hogy arathassunk... mert egyre kevesebb a dicsérő szó, pedig annyi mindent tanulhatnánk egymástól...  Állítólag életünk során lényünknek alig pár százalékát valósítjuk meg, sokkal többre lennénk alkalmasak, ha képességeink paripáit egyesek nem fognák vissza, ha több biztatást, elismerést, figyelmet, szeretetet kapnánk.
 
 
Mi Szabolcs Szatmár megyében egy szoba konyhás döngöltföldes házban laktunk  tízéves koromig. Emlékszem, anyukám minden nap leakasztotta a gyúródeszkát a falról , amit a nővéremmel fantasztikus tájképpé alakítottunk....kirajzoltuk rá nagyban a világot, a vágyainkat, azt, ami csak a mi álmainkban létezett, amit mi szerettünk volna magunknak és anyánknak. Én leginkább ruhára vágytam, ünneplősre, gyermeki képzeletem élénk színekkel festett nekem báli ruhát, piros csizmát, prémes nagykabátot... és milyen könnyű hirtelen boldoggá lenni, ha az álmunk teljesül. Nagy izgalom volt a falunkban- ez az ezerkilencszázötvenes évek végén történt-, mert “szeretet csomagok” érkeztek Hollandiából. Összehívták az embereket, mindenkinek jutott valami, én egy gyönyörű, pliszírozott, olajzöldszínű terliszeter szoknyával, szinte repültem hazáig. Útközben elképzeltem, milyen szép leszek benne.... Igaz, nem az én méretem volt, inkább anyámra illet, nem rám, de ő azt mondta, a tied, erről álmodtál, még ha most nem is jó rád, belenősz, fontos, hogy elhidd, az álmaid valóra válnak ...Én csak néztem rá és úgy láttam, amit érzett, az mind a szemébe futhatott, mert tisztán ragyogott anyám szeme, örült az örömömnek... Valami hirtelen melegség, valami feszitő boldogság áradt szét bennem, úgy éreztem, akkor, ott összekötött bennünket a szeretet, összetartozunk. Sokáig őriztem a szoknyát, és addig, amig belenőttem, álmodtam az élet mélyebb álmait, és még évekig felrajzoltam varázsjeleimet a gyúródeszkára, ami ha hiszik, ha nem, most  itt van velem... Már Kanadában éltünk, amikor egyik alkalommal a férjem szülei jöttek látogatóba és a bőröndjük alján ott volt anyukám ajándéka...a gyúródeszka. Most, hogy írom ezeket a sorokat, meleg és csend van körülöttem, elszorul a torkom, úgy érzem, hanyatt kell feküdnöm a fűben és nézni az eget...arcomon játszik a fény, átvilágit, mint a röntgengép... Homályosan látok a könnyektől... de letörlőm a ruhám ujjával és szép lassan előúsznak a felhők és azt olvasok ki belőlük, amit akarok... Látom a pliszírozott terliszter szoknyámban anyámat, ahogy mosolyog... Tudom azt mondhatják, ilyen nincs...de van, csak ki kell tudni találni, hogy mit láttatnak a lelkünkkel a fellegek.
 
 
Milliárdnyi pillanat az élet, és tele van csodákkal. Igen, vannak csodák, én hiszek az én magán csodáimban. A szeretet, amivel szeretnek bennünket, mindig valamiféle biztatás, teremtő erő. A szeretettel kimondott szavak simogatnak, gyógyítanak, szárnyakat adnak, de azok a szavak, amelyek sebeznek, jéggé dermesztenek, kihúzzák a talajt a lábunk alól. Szókratész mondta: ” A lelket bizonyos varázslattal gyógyíthatjuk, s e varázslat a szép szó.” Én könyvek között nőttem föl, egy rántással magukhoz vonzottak a mesék, nagyon hamar belefeledkeztem Homérosz napjaiba, szerettem a szép szavakat, egyik -másik úgy gyúlt ki bennem, mint a tűz a kályhában, melegítettek, megigéztek...A könyveket édesanyámnak köszönhetem, aki a kezembe adta őket, hogy jobban érezzem magam. Eleinte észre sem vette, milyen hatást gyakoroltak rám, nem gondolta, hogy mindennél erősebb, hipnotikus erővel vonzódom hozzájuk. Nálunk mindannyiunknak meg volt az otthoni feladata, enyém a “takarítás” volt, de hogy több időm legyen a szavak vásárán időzni, csak ott sepertem, ahol a” papok táncolnak”, hogy anyámat idézzem. Mégis, egyre több könyvet adott a kezembe, könyvtáros volt, ő maga is éjjel- nappal olvasott, ha tehette, én pedig szinte szárnyakat kaptam... Lélegzetvisszafojtva lapoztam, sodródtam a mesékkel, átéltem mások életét, beépítettem magamat a történeteikbe... akiké tetszett, azoknak a sorsát magamra vettem, mint a ruhát... és napról napra tágult előttem a világ és magam is nőni akartam... 
 
Én otthon örökké a “tűzvonalban“ voltam, felkínáltam magam a családi perpatvaroknak... hol mártírként elbuktam, hol gyáván, erőnek erejével menekültem...borzongtam, reszkettem, sírtam, és amikor leginkább fájt minden, úgy jöttek elő a könyvekből a szavak, mintha mindig engem kerestek volna, hogy megvigasztaljanak. A könyvekből tanultam meg értékelni az életet és szívszakadásig szeretni a pillanatok örömét. Nem tudok elég hálás lenni anyámnak azért a nyugtalan, meleg, fájdalmas, mégis gyönyörű gyerekkoromért, amit tőle kaptam, ő olyan volt nekem, mint egy varázsló, szívemberré tett...mikor már gimnazista voltam, azt mondta, meg kell tanulni érezni, érezni kell, jót, rosszat, muszáj, különben nem lehet élni. 
 
 
Hogy milyen képlékeny is a lélek...napról napra felejtettem a mindennapi sérelmeimet és belevetettem magam az örömökbe...Mindig volt a kezem közelébe egy csipetnyi varázslat és szabadon ki be- jártam a mesék birodalmába... Mindazt, ami nekem kellett, beleálmodtam az életembe és a világ, szép lassan olyanná vált körülöttem, amilyenné magam alakítottam. A mai napig is gyermekfüllel hallgatok és gyerekszívvel vágyakozok... pedig voltak, akik megpróbáltak ráébreszteni a valóságra és időnként megkínáltak “élet méreggel” töltött pohárral is, de én a magam világa szerint akartam mindig élni. Azt mondják, a szeretet, amivel szeretnek bennünket, mindig egyfajta kegyelem és velem kegyelmetes volt a sors...
 
Akár az eső utáni égi szivárvány vagy mint választott hazámban az Atlanti óceán párján lévő Lunenburg városának házai, színes minden napom...Tudom, mást lát a festő, mást látok én és más a valóság... én a mesét keresem mindenben és mesévé csiszolom a mindennapokat...Lerázom magamról az aggályokat és akár a szerencsejátékos, aki egy merész mozdulattal az utolsó zsetonját gurítja az asztalra, én is elszántan hiszem, hogy a Teremtő mindenkinek elő írta a boldogságot...csak a legtöbben  nem tudunk róla semmit. Meg kell keresnünk, meg kell találnunk... Emlékszem , gyerekkoromban sokat játszottuk a hideg, meleg játékot... az én szememet is gyakran bekötötték, miközben a többiek eldugtak egy tárgyat, amit meg kellett találnom...eleinte csak forogtam körbe körbe, léptem jobbra, balra és hallottam, ahogy a fülembe kiabálták, hideg, hideg, megfagysz, ha távolodtam a keresett tárgytól, ha közeledtem hozzá, kórusba kiabálták. forró, éget... Sokszor volt szerencsém, megtaláltam az elrejtett tárgyat, persze az csak játék volt, az életben nem mindig sikerült ez így, de az biztos, mindig arra megyek, amerre a legizgalmasabb az élet.
 
Eszterhai Katalin