"A hozzáértők szerint a  szeretet a szív rezdülése, sok dolog egyszerre, ott van az örömben, a könnyekben, hozzátartozik az emberhez, de sem súllyal, sem méterrel nem mérhető, nem eladható, nem vehető. A szeretet olyan, mint a vitamin, éltet, ahhoz hogy egészségesek legyünk, szükségünk van rá. Állítólag, amikor világra jövünk, velünk születnek a tennivalóink is, de nem kapunk receptet ahhoz, hogy hogyan is tegyük a dolgunkat, hogy könnyű, örömteli legyen az életünk. Nap -nap után próbálkozunk… “Minden, amit tesztek, szeretetből történjék” figyelmeztet Szent Pál, de a legtöbben elfeledkezünk erről az intésről.

 

Dokumentumfilmes vagyok, a könyvírásra csak az utóbbi években adtam a fejem, filmjeim gyakori témája az olasz emigráció története. Az ezerkilencszázötvenes évek elején Dél-Olaszországból százezrek érkeztek a “ tej és a méz” országába, ahogy Kanadát annak idején reklámozták a világtól elzárt, apró falvak kocsmáinak falaira akasztott óriás plakátokon… És az emberek útnak indultak… évszázadok óta létező települések ürültek ki, mentek az éhség elől, mert hiába volt azúrkék a tenger és sütött hétágra a nap, a szépséggel nem lehetett jóllakni…vágytak a jobb életre… Hetekig utaztak az óceánjáró hajókon, jóval messzebbre, mint ahogy a térképen látszik, abba az országba, ahol tejet és mézet ígértek, ahol egyetlen szó sem hasonlított az anyanyelvükhöz, ahol majd felnőnek a gyerekeik, akik boldogok lesznek. De nem minden volt így…szembe kellett nézniük a valósággal. Akik már Torontóban, Montreálban, Wellandban, Windsorban, vagy akárhol laktak ebben az óriási országban, és nem olaszok voltak, egy-kettőre rájuk nyomták a bélyeget, “ digók, taljánok, hangosak, fokhagyma szagúak, sokgyerekesek, vadak, folyton gesztikulálva beszélők, másképp öltözöttek,  ahelyett, hogy tisztelnék a zöld gyepet, felkapálják még a házak előtti kis területet is, bevetik babbal, ültetnek bele paradicsomot, bazsalikomot, fügefát, szőlőt… Lenézték őket, anélkül, hogy tudták volna, mi is van ezeknek az embereknek a szívében, mit éreznek, amikor leszedik a saját maguk termesztette gyümölcsöt, miről szól a daluk, milyen zamata van a kézzel gyúrt spagettinek, mit jelent a családi összetartás. Akik ítélkeztek és beskatulyázták őket, mindezeket nem tudták. Nem tudhatták, mert nekik csak a saját véleményük volt a fontos és azon nem változtattak, mert ők, anélkül, hogy valaha egyet is ismertek volna közülük, ilyeneknek hitték az olaszokat. 

 


 

Még akkor is, ha az új világuk nem volt kegyes hozzájuk, nem lettek közönyösek az élet iránt, ők élni akartak…saját kis Olaszországot teremtettek maguknak, külön városnegyedeket építettek… boltokkal, kávézókkal, templomokkal, terekkel, ahol, mint a falujukban, kart karba öltve sétáltak,  hangosan nevettek. Megtartották a szokásaikat, amelyekkel sokáig értetlenül nézett szembe az érzelemnélküliséghez szokott új világ. Nem hagyták, hogy a szemükben kialudjon a fellobbanó öröm, nem felejtették el az élet ízét, nem voltak szenvtelenek, még akkor is, ha sokat nélkülöztek, örültek minden napnak. Az űr, ami új kanadásként a szívükben volt, és amit akkor az Isten sem tudott betölteni, idővel eltünt, mert csodát tett a közösség emberi melegsége és ereje, belebújhattak, mint egy gyapjú pelerinbe. Estenként kiültek a házak elé, megbeszélték, ami a szívüket nyomja, majd elővették a tangóharmonikát, a házi bort és sodortak maguknak egy cigarettát…Kapocs volt köztük… erős volt bennünk a túlélés akarata, olyan erős, mint az acélkábel…Szerették egymást és teljes biztonságban érezték magukat, hitték, hogy övék lehet minden, amit az életben akarnak.

 

 
Milyen könnyen ragasztunk emberekre jelzőket, ítélkezünk… Emlékszem, a falunkban, ahol gyerekkoromban éltem, ránk is sokféle “cédulát ragasztottak”. Ott láttam, hogy nem jó megöregedni, mert az öregkor a legkegyetlenebb büntetés azoknak, akik nincsenek békében magukkal, ha nem ismerik a szeretetet, ördögökké válnak. Egyesek, tágra nyitott bukszaszájjal kígyót-békát szórtak anyámra, mert talán irigyelték a másságát, a szépségét, az okosságát, a fiatalságát. Tüske volt a szemükben. Sokáig kizártuk a külvilágot az életünkből, de lehet, hogy inkább úgy igaz, hogy a külvilág zárt be bennünket a négy fal közé… Anyám vastag önuralom kérget növesztett maga köré és szinte minden érzelmet kitörölt magából…de a félelem, hogy bántják, megmaradt, nem mert végigmenni este a falu egyetlen utcáján, mert nem tudta, mit rejt a sötétség…Én a mai napig is magamban hordom azt a félő tekintetét, amivel nézett előre, ha valaki esténként ököllel megverte az ajtónkat…Ilyenkor vágytam rá, hogy átöleljem, hogy megmondjam neki, hogy szeretem…de nem tettem…még gyerek voltam, azt akartam, hogy ő szeressen…Most, hogy visszagondolok rá, tudom,  hogy kellett volna neki egy nagy adag színtiszta jóság, hogy egész valóját átmelegítse..

 

(Az első részt, itt olvashatod el.)

Eszterhai Katalin