A kisfiam és a család viszonyára egy külön cikket szerettem volna szentelni. Egészen egyszerűen azért, mert tudom, hogy nagyon sok örökbefogadó szülő, vagy még inkább örökbefogadás előtt álló pár fél tőle, hogy vajon hogyan fogadja a család az új jövevényt. Különösen félnek attól a párok (az eddigi beszélgetéseim, örökbefogadókkal kapcsolatos tapasztalataim alapján), hogy mit szólnak majd a családtagok, ha esteleg roma származású gyermeket fogadnak örökbe.
Lássuk be, erre azért van esély. Általában nem a szőke hajú, kék szemű, nyári táborban teherbe esett gimnazista lányok gyermekei kerülnek be a gyermekvédelmi rendszerbe, hanem a perifériára szorult családok sarjai, akikről lehetőségek hiányában lemondanak a szülők, vagy az állam kénytelen kiemelni a kicsiket a családból az ott tapasztalható minősíthetetlen körülmények miatt.
Szóval igen, sok roma származású gyermek van a rendszerben, és nagyon sokan lesznek közülük örökbefogadhatóak is, így jó eséllyel egy nyitottabb gondolkodású, elfogadó párnál roma baba köt majd ki, függetlenül attól, hogy milyen erősek annak a gyermeknek a rasszjegyei.
N. is roma származású. Bennünket ez nem zavar. Szerintünk ő a világ legszebb gyermeke, imádjuk a szép világosbarna bőrét, a barna szemeit, a hatalmas szempilláit, a finom kis kezét, a muzikalitását, azt az örömöt, ahogyan bármilyen zenére képes ropni a táncot és úgy általában az egész gyermeket, mert valami fantasztikus kisugárzása van!
Amikor belevágtunk az örökbefogadás folyamatába kaptunk hideget-meleget a családtól, és igen voltak olyan rokonok, akiknek kifejezetten az volt a félelme, hogy vajon roma lesz-e a gyerek, s ha igen, akkor tudnak-e majd hozzá kötődni, sőt volt olyan barátunk, aki kifejezetten felhívta rá a figyelmünket, hogy csak ne legyen „olyan”. Hát mi meg kifejezetten nem bántuk, hogy „olyan” lesz, mert nem csak azért szerettünk volna örökbefogadó szülők lenni, hogy jöjjön egy kis tökéletes valaki és jobbá tegye az életünket, hanem mi is szerettünk volna valakinek egy jó életet adni, s ez nem bőrszín függő… és azzal is tisztában voltunk, hogy ha egyszer belép az életünkbe egy gyerek, akkor tök mindegy milyen lesz ő maga, milyen színű, mennyi idős, milyen nemű egyszerűen imádni fogja a család.
Így is lett! Teljesen elszabadultak az érzelmek a családban N. érkezésével. Az én édesanyám túlzás nélkül kifordult magából, mert míg az örökbefogadás előtt és közben és a telefonhívásnál is szkeptikus volt, és azon rettegett, hogy majd ő innentől nem lesz fontos nekem, addig amikor meglátta az első fotót N.-ről akkor elveszett, és onnantól ő tölti be az első helyet a szívében. (Nekem ez egyébként egy elég fájdalmas és nehéz folyamat volt, de erről majd később írok.)
De nem ő lett az egyetlen bolond nagymama. Anyukám testvérei is nagyi státuszba léptek, meg persze ott van a férjem anyukája is, és a dédi így, négy nagymamája és egy dédimamája lett hirtelenjében N.-nek, meg persze lettek papák és papók… s ahogy szépen lassan kinyílt a világunk N. előtt és egyre több mindenkit ismert meg a környezetünkből úgy lett egyre több rajongója.
Magam sem gondoltam volna, hogy egy kisgyerek ennyire az ujja köré tud csavarni minden felnőttet, de láttam élesben, hogyan működik a varázslat, s higgyétek el ezen a ponton nem számít már semmi csak a gyerek, akit vérszerinti kötelék hiányában is mindenki a sajátjának érez és gondol!
Persze van ám a rajongásnak rossz oldala is, de erről majd a következő cikkben írok.
Szólj hozzá