MIT TENNÉL A HELYEMBEN?


SZERKESZTI AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ


Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hét unoka nagymamája, de ez kevés számára, hiszen az a mániája, hogy derűvel és őszinteséggel kell oldania a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.  


Nem kell szerelem?


Kedves Ildikó, soha nem lesz vége a nők határtalan alkalmazkodásának! Szegény anyám egész életében azt bizonyította a világnak, hogy tökéletes háziasszony, hiszen az ő patyolattiszta lakásában a földről is lehetett enni, amit apám nemigen becsült, mert úgy gondolta, neki ez jár. Anya ellentéteként én fütyültem a háztartásra, helyette tanultam és megszállottan dolgoztam, mert ezt várta tőlem a világ. Ma, ötvennyolc évesen is fontos, hogy kivívjam a férjem és a kollégáim elismerését a tudásommal, csakhogy a nyugdíjazáshoz közeledve, erősen foglalkoztat, mivel foglalatoskodom majd életem utolsó harmadában. Unokát nem fogok nevelgetni, mert a lányom nem akar szülni, az elköteleződéstől is irtózik. Ő éppúgy alkalmazkodik a világ elvárásaihoz, mint anyám vagy én a magunk korában, csakhogy az ő „szerepe” idegenebb a női alaptermészettől, mint a miénk. Anya másokat akart boldogítani a szorgalmával, én a szeretett férjemnek és a kollégáimnak akartam hasznára lenni a kreativitásommal, de a lányom csak arra törekszik, hogy erős, józan, független és szabad legyen. Elmagyarázta nekem, mert barátnőjeként kezel: problémamentes szex jöhet, de nem vágyik giccses érzelmekre. Lehet, hogy a harminc felé járó gyerekem majd rájön, az élet legnagyobb csodája a szerelem, csakhogy félek, akkor már késő lesz. Negyven felett fog kétségbeesve kapkodni, hogy mégis kellene gyerek? Hiába beszélek erről gyakran, a hipermodern lányom nem keres biztos társat, és azt hajtogatja, nincs jogom ráerőszakolni az életformámat. Némán kellene tűrnöm, hogy tönkreteszi az életét? 


Kedves Levélíróm, nagyon fontos témát feszeget, több oldalon  tudnék válaszolni, de most szorítkozzunk a lényegre! 1. Senkit sem lehet akarata ellenére üdvözíteni! Hiába tudja ön, hogy nagy a rizikója az „utolsó percre hagyott” gyerekvállalásnak, a lánya ezt másképp gondolja, tehát ön kénytelen elfogadni egy másik felnőtt(!) álláspontját. Mert ez az ő élete. Ahogy azt is el kell fogadni sok szülőnek, hogy a gyerekük egyáltalán nem vágyik utódokra… 2.  Nincs értelme a folyamatos mantrázásnak! Ha évente kétszer-háromszor szóba jön a szerelem és a gyerekvállalás – nem naponta! –, előadás helyett sokkal hasznosabb konkrét emberek példáját bemutatni. Mondjuk, egy ismerősét, aki gyerekért küzd negyvenvalahány évesen… 3. Nem élhetjük a gyerekeink életét, az évek múlásával párhuzamosan zsugorodik a szülői kompetenciánk. Már nem tudjuk elkapni őket, mint valaha a játszótéren, ha megcsúsztak a mászókán, és bizony maguk döntenek az életükről. Jól.., rosszul…, de önállóan. Mit tehetünk? Drukkolunk. Szeretünk. És sokszor feltesszük a legjobb kérdést: Miben segíthetek?