A szó visszhangzik, fényesedik, vagy kifakul…

 

Hiszem, hogy a naplóim olyanok, mint a tükör, amibe, ha belenézek, viszont látom önmagamat, Pontosan olyanok, mint amilyen én vagyok...mesélők. Folytonosságot adnak és visszavezetnek az időben és ha kinyitom őket, megindítják a képzeletemet...Sok az emlékem és szeretem leírni azokat, hogy öreg koromra legyen majd miről elmélkednem... Valamennyi naplóm olyan, mint az éléskamránk vagy a házon belül kialakított ékszerdoboznak is mondható „borospincénk”, mindig van mihez felnyúlnom a polcra... 

 

Nekem naplót írni épp olyan szükséglet, mint az alvás, vagy a tánc, mert mindaz, ami történik velem, csak akkor lesz valóság, ha leírom.  Pillanatfelvételek a mindenkori élményeimről...

Sok-sok naplóm van és legutóbb, amikor hosszabb ideig voltunk Budapesten, magammal vittem szinte valamennyit. Amikor a könyvfesztiválon, a legújabb könyvem bemutatóján elmeséltem, hogy a repülőn 21 kilónyi naplót hoztam magammal, kinevettek. Igen, egy bőröndnyi naplóval érkeztem meg, mert nélkülük elveszettnek érzem magam...

Azt mondta a barátnőm, ebből látszik, hogy már eljárt felettem az idő, mert ma már nem divat a naplóírás, a legtöbb ember a telefonjába írja be a legszükségesebb eseményeket... 

Ez igaz, de mi van a képzeletünkkel, a fantáziánkkal, a bánatunkkal, az örömünkkel, azokat hová írjuk fel? 

 

 

Nekem van egy hálanaplóm, úgy örököltem évtizedekkel ezelőtt és itt van velem, lapjainak aranyszéle van és bene ott van Lakos Ági néni sok-sok emléke arról az időszakról, amikor még csipke kesztyűben, nagy kalappal a fején bolondította a férfiakat, az esküvője története, a mindennapi  örömök, civódások...és  élete végén  a naplót  gyakran forgatta... Képzeletében elnyújtózott a régi nyarak  karjai között és segítségével újra átélte élete legfontosabb pillanatait... „Hálás vagyok-írta a férjének, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, úgy, mint kép a kerettől, hogy elhihetem, hogy játék az élet...” Ági néni naplóolvasás közben úgy lépett ki az időből, hogy magával vitte az ábrándokat, a finom, pilleszárnyú meséket, a legszebb emlékképeit... De a naplója velem maradt...vigyázok rá. 

 

A naplóimban minden szó visszhangzik, fényesedik vagy kifakul, de egy biztos, ha egyszer tűzvész lenne nálunk, ezeket menteném, mert ezekben van a világunk, anyám, apám, az ég, meg a szél, a meghiúsult vágyak, kudarcok, örömök, csalódásoksokasága...Bennük van az egész varázslatos tündérvilágom...

Mivel az utóbbi években könyveket is írok, jó, hogy velem vannak, csak kinyitom egyiket vagy másikat és máris elem jönnek az emlékek, amelyeket szívesen megosztok mindenkivel. 

 

A naplóírás azért is fontos, mert idővel az ember felejthet, de vannak dolgok, amelyeket meg kell őrizni, és a napló mindent megőriz...préselt virágot, apró feljegyzéseket, csokoládé papírt, egy-egy színházjegyet...   

Ha már nagyon öreg leszek, és életem üteme meglassul, úgy teszek majd, mint a kincskeresők, akik varázsvesszőjükkel az aranyat keresik...én is az ujjaimmal megérintem majd a naplóimat, beleolvasok és tudom, soha nem maradok majd támasz nélkül, mert visszahozom a szeretteim mosolyát, a nevetésüket, fölbukkannak majd előttem a rég elsüllyedt arcok, az álmok. A jó vagy a nehéz napjaim, a világom újra kinyílik majd előttem, mert az életem ezekben a naplókban sűrűsödik össze... Olyan vagyok, mint azok az idős olasz asszonyok, akik évtizedekkel ezelőtt Kanadába jöttek és magukkal hozták imádott szentjük festett képét, azzal beszélgettek, így leltek istenükre egy számukra idegen országban. Én a naplóimmal beszélgetek.    

 

 

 

Tudom, most sokan mondhatják, értelmetlen időveszteség a naplóírás, se idejük, se kedvük se elegendő szavuk nincs arra, hogy szépen írjanak. Higgyék el nekem, még nem késő, még ma ki lehet nyitni egy füzetet egy naplót, hogy megírjuk a történeteinket. Gárdonyi Géza mondta: „Nem a szemnek, de a szívnek kell írni, Az érzésed legyen gyönyörű...”