Kedves Olvasó!
Ha nem olvastad a sorozat előző részét, akkor gyorsan tedd meg, mielőtt ennek nekifognál, mert ahhoz, hogy ez a fejezet érhető legyen kell némi előzmény! A cikkeimet megtalálod a szakértői oldalamon, vagy írd be a keresőbe, hogy örökbefogadás, s így megtalálod a teljes sorozatot.
Szóval ott jártunk, hogy elkezdődött az intenzív hét, ami onnan kapta a nevét, hogy a 30 napos kihelyezés előtt van egy rövid egy hetes, tíz napos – kinek mennyi idő kell az ismerkedéshez – barátkozási időszak, amikor a szülőjelöltek és a kisgyermek egyre több időt tölt el, lehetőség szerint egyre távolabb az addigi gondozási helytől és egyre többet az új környezetben, a pár otthonában.
Mi a második naptól kezdtünk el szépen fokozatos eltávolodni a nevelőszülői háztól. Először csak egy délutánra mentünk el N-el, utána egy délelőttre, aztán már egy egész napot együtt tudtunk ölteni, idővel pedig már haza is mentünk hozzánk.
Hogy milyen volt?
Őszintén szólva nehéz! Az első autózásunk alkalmával fogalmam sem volt hogyan kössem le vagy szórakoztassam az akkor még éppen csak négyéves N-t. Ő is eléggé el volt keseredve, bár büszke természetéből adódóan tartotta magát, nem sírt, nem mondta, hogy forduljunk vissza, csak párszor megjegyezte, hogy hiányzik neki a nevelőcsaládja.
Persze ahogy teltek a napok egyre jobban egymásra hangolódtunk, hatalmasakat sétáltunk, többször is voltunk játszótéren, amit én egyébként mai napig sem szeretek túlságosan, de igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, jókat ettünk, nézelődtünk a városban, voltunk állatkertben, kirándulni, beszélhettünk.
Közben elkövettünk egy csomó amatőr hibát, hiszen előtte nem sokat voltunk gyermek közelben, olyannyira nem, hogy amikor felhívtak, hogy lenne egy 4 éves kisfiú, akivel szeretnénk, ha megismerkednénk, akkor bizony elgondolkodtunk a férjünkkel, hogy melyik gyermekes ismerősünket faggassuk ki arról milyen is egy ilyen korú gyerek.
Hiba volt például kapásból elhinni, mikor N. a moziban váltig állította, hogy ő bizony a nevelőszülőknél ihat kólát ezért most is azt kér. Már akkor gyanús volt, hogy füllentett, amikor csillogó szemmel átvette a „szajrét” majd úgy ölelte, hogy ki sem lehetett volna csavarni a kezéből. Mit ne mondjak volt pörgés a mozi után, ahonnan egyébként a film felénél eljöttünk, ugyanis N. annyira félt, hogy kb laposra nyomta bele magát az ülésbe. (Egy gyerekeknek szánt filmet néztünk meg, de túl sok volt az inger és nagyon hangos volt a film.)
A következő hibát már otthon, a saját házunkban követtük el. Arról, hogy milyen volt először hazavinni N.-t majd külön írok, most csak a baklövésre koncentrálnék. Fogalmunk sem volt róla mennyit eszik és iszik egy négyéves, és persze nagyon örültünk, ha valami ízlett neki, így bármiből annyit kaphatott, amennyit csak kért. Ugyan a nevelőszülő említette, hogy N. régen hajlamos volt a habzsolásra, és előfordult, hogy hányásig evett, de ez inkább csak a hozzájuk kerülés idején volt jellemző, amikor a sok nélkülözés után végre kapott jó ízű, finom ételeket. Tehát nem gondoltunk rá, hogy majd nálunk is habzsolni fog, s nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget, amikor néhány óra leforgása alatt egy fél literes kakaót lenyomott, amihez a kólához hasonló módon nőtt össze a keze. Aztán még az sem tűnt fel, amikor a második virslijét kezdte el enni, de nem ám a bolti pár dekás verziót, hanem a jó kis 10-15 dekás kézműves virslit. Egy ilyen adag még nekem is sok lenne, pedig én is bírom a nagy evéseket, N. pedig a vacsora után már a kézmosásnál sugárba hányta tele a mosdókagylót.
Őszintén szólva igazi balf.sz.nak éreztük magunkat egy-egy ilyen malőrnél, de nem adtuk fel, minden hibából igyekeztünk tanulni, meg fejlődni.
A saját kis bénázásaink mellett az első közös hetet nehezítette a bizonytalanság és a félelem is, amit ezzel az egész folyamattal kapcsolatban éreztünk. Nem N. szerethetőségében kételkedtünk, hanem megrémültünk az előttünk álló feladattól, s attól, hogy mennyire átalakul az életünk a szülővé válással. Elég sokat vitatkoztunk, beszélhettünk, analizáltuk magunkat és a helyzetet ezen a héten. Nagyon örülök, hogy így alakult, hogy ki tudtuk mondani a félelmeinket, hogy azt mertük mondani a másiknak, hogy én ezt így vagy úgy nem szeretném, mert hosszabb távon ez vitt bennünket előrébb, és ez segített abban, hogy egy közös frontot alkotva tudtuk végig vinni ezt a nehéz folyamatot.
A magam részéről én rettegtem attól, hogy nem leszek elég jó anya, hogy nem tudom kezelni az új szerepemet, s hogy nem leszek boldog ebben a megváltozott életben. Ezt erősítette az is, hogy amikor N.-el voltunk nem éreztem anyai szeretetet, nem volt köztünk valódi kötődés. Utólag azt kívánom bárcsak leülhetnék a kétségbeesett, fáradt, önmagát marcangoló Bogi mellé és elmondhatnám, hogy „Kisanyám, az lenne a furcsa, ha te már most egy-két nap után anyának éreznéd magad.”, megnyugtatnám ezt a szomorú fiatal nőt, hogy a zűrzavar, amibe most fordult az élete átmeneti, hogy a sok lemondás megtérül, hogy nem veszíti ez az útját, inkább csak gazdagabb és teljesebb lesz az élete, szóval legyen türelmes magához, a gyerekhez és a férjéhez, mert az érzelmek jönni fognak, csak mint egy terhességnél ezeknek is meg kell foganni, ki kell őket hordani, vagy mondjuk úgy megérlelni a szívben, s ha ez megvan, akkor jönni fog a szeretet, a bizalom, a jó érzés, a családdá válás és anyaság.
S az ismerkedés első egy-két napja után képbe jött egy harmadik nehezítő tényező, méghozzá a mi kis családi egységünk várható új ékkövének (N.-nek) a viselkedése. Ne gondoljatok semmi komolyra, N. nagyon cuki volt már akkor is (azóta csak aranyosabb), de azért azt már akkor láttuk, hogy megvan a magához való jó erős személyisége, hogy brutálisan okos, s hogy van benne egy jó nagy adag irányítási vágy, amit bárkinek képes és hajlandó kiélni. Nekünk – főleg az elején – hatalmas kihívást jelnett, hogy hogyan kezeld egy kisgyermek neked nem tetsző viselkedését úgy, hogy közben jófej és szerethető maradj. Nem nagyon mertünk rászólni N.-re, ami amúgy a lehető legnagyobb hiba és fenntarthatatlan állapot is volt, ami az összeköltözésünkkel teljesen kellett, hogy változzon, már csak azért is, mert a normális kötődés kialakulásához kell, hogy mindenki helyén legyen a kapcsolaton belül, kellenek a határok, szabályok, s kellett az is, hogy N. azt érezze mi szülőként a helyzet magaslatán vagyunk és igenis számíthat ránk.
Szóval, amikor azt mondják a szakemberek, hogy „intenzív ismerkedés” akkor bizony nem túloznak, még akkor sem, ha nekik az intenzivitást „csak” az együttlét gyakorisága és időtartalma adja, de valójában ez egy minden tekintetben intenzív időszak, ami egyszerre megterhelő a gyerekeknek és a szülőjelölteknek is.
Mi ebben az időszakban igyekeztünk nem bevonni a külvilágot, már csak azért is, mert ha valakivel találkoztunk – mosott rongy külsővel – akkor nem értette miért vagyunk nyúzottak, mi a gond, mitől stresszelünk, miért vagyunk fáradtak „hiszen ennek kellene életetek legszebb időszakának lennie”. Kellene a francokat! Szerintem az intenzív hét és aztán a kihelyezés minden pár és frissen formálódó család számára kihívás, amitől nem azt kell várni, hogy minden tökéletes legyen, hanem azt, hogy elinduljon valami előremutató, aminek a vége egy nagyon-nagyon hosszú folyamat eredményeként egy család.
Szólj hozzá