2022. március 10. 

Ülök a napsárga étkezősasztalunknál. Alapesetben imádom ezt a szobát. Napos, vidám, színes, de mégsem túl színes. A sárga, a fekete és a fehér dominál. Minden pontosan olyan és ott van, amilyennek én megálmodtam. Ez az én kis birodalmam, ahogy az angolok mondanák a „safe heaven”, nem csoda hát, ha EZT a beszélgetést is itt ejtem meg. 

Hónapok óta készülök erre a hívásra. 

A dokumentumok rendben, ami még nem jött meg, már érkezik a postán. 

A házfelújítás kimaxolva. Jó, oké az udvar még nem tökéletes, de amit célként kitűztünk, az teljesült. 

S azt hiszem, mi is készen állunk. Legalábbis nagyon hiszek benne!

Több mint egy évvel ezelőtt jártunk először a területileg illetékes TEGYESZ-nél (gyermekvédelmi szakszolgálat), ahol megtörtént az első örökbefogadáshoz kapcsolódó tanácsadásunk. Őszinte leszek: nem volt jó élmény!

Nem, nem a tanácsadóval volt baj (ő egy remek ember). Mindenki kedves volt és segítőkész. Senki sem bántott bennünket. Mégis, hónapokba telt, mire feldolgoztam az első találkozást. 

Azt hiszem, még nem álltunk készen. Azt sem értettük, mivel jár az örökbefogadás. Nem voltunk felkészülve a kitöltendő irat mennyiségre, az egészségügyi listára, amit a leendő gyermekünk kapcsán kell kitöltenünk,, a procedúrára, a várólistára, s persze a családtagjaink reakciójára sem, mert az is nagyon vegyes volt. 

Hónapokig emésztgettük az első találkozást, és az azt követő kényszerű élménybeszámolók sorát. 

Nálunk mindenki tud mindenkiről mindent, s persze mindenkit érdekel is minden. Tehát egy ilyen nagy életesemény után kötelező volt a beszámoló. Ezzel viszont csak egy gond volt, mi magunk sem tudtuk, hogy mit mondjunk, nem ismertük pontosan a folyamatot, s nem voltunk felkészülve rá, hogy nehéz kérdésekre válaszoljunk, vagy éppen tudatlanságból megfogalmazott butaságokat kezeljünk. 

Egy pár napig álltuk a sarat, aztán szépen fokozatosan mindenkit leállítottunk. Kit kedvesen, kit durvábban, kit úgy, hogy az ötödik hívásnál már nem vettük fel a telefont, mert aznapra már sok volt a hülyeségből. Közben a kitöltendő doksik mappája is felkerült a sárga étkezőasztalról a polcra, jelezve, hogy az örökbefogadás most lekerül a napirendről. 

Kívülről talán úgy tűnt, mintha „megfeledkeztünk volna róla”, pedig valójában csak készültünk. Apának, anyának, örökbefogadó szülőnek lenni. Erősítettük magunkat lelkileg, dolgoztunk az elhatározásunkon, az egzisztenciánkon, az otthonunkon, a kapcsolatunkon. 

Nagy tanulság volt az első találkozó. Ki merem mondani, hogy kudarc volt, hiszen hátra kellett lépnünk kettőt, viszont mindennél fontosabb, hogy le tudtuk vonni a tanulságokat, rájöttünk, miben kell fejlődnünk, és nem engedtük el a vágyunkat, hogy mi így, ilyen formán legyünk szülők, hiszen alapvetően nem a gyermek érkezésének lehetőségétől rémültünk meg, hanem a sajátos úttól, ami hozzá vezet.

Egy évbe telt, hogy a napsárga étkezőasztalnál ülve végre felemeljem a telefont. Kicsit remegett a kezem, ahogy előkerestem a rég nem hívott számot. Rányomtam a hívás gombra, majd kihangosítottam, hogy szabad legyen mindkét kezem az izgatott gesztikuláláshoz és a tenyér törölgetéshez. Minden csörrenésnél megrándult a gyomrom, így szinte megváltás volt a másik oldalról érkező apró kis „haló”. 

„Ő, óóóó, Jóóóóóóó napot kívánok. Nem tudom emlékszik-e rám. Ferenczy Bogi vagyok, hát huhh, mi egy éve jártunk önöknél…” – kezdtem szabadkozva, de a tanácsadónk jó érzékkel félbeszakította a kínosnak induló felvezetést.
„Persze hogy emlékszem Boglárka. Miben segíthetek?” – kérdezte megnyugtató, bársonyos hangján, amitől máris jobban éreztem magam, így mindenféle felvezetés nélkül csak annyit mondtam, hogy „ szeretnénk folytatni, amit egy éve elkezdtünk, remélem nem késő”, ő pedig megnyugtatott, hogy semmiről nem késtünk el, hiszen mindenkinek akkor kell erre az útra lépnie, ha valóban készenáll rá és megvan az elhatározottság. 

Aztán megbeszéltünk egy időpontot a második találkozónkra, s éreztem, hogy innentől komolyra fordulnak majd a dolgok. Egy pillanatra még azt is megengedtem magamnak, hogy a lelkiszemeim előtt megjelenjen a várt gyermek. Ott ült mellettem a napsárga asztalnál, mosolygott. 

Így kezdődött a mi életre szóló kalandunk és vállalásunk, melynek a végén reményeink szerint szülők leszünk. 

Ferenczy Boglárka