Az előző részben valahol ott hagytam abba, hogy az N-el való első találkozás és a döntés után, hogy szeretnénk folytatni az ismerkedést kértünk egy hét türelmi időt, míg felkészítettük az otthonunkat egy kisgyermek fogadására.

Mindezt azért éreztük szükségesnek, mert az első találkozást követő intenzív hét után, ha minden jól megy a kisgyermek beköltözik 30 napra a szülőjelöltekhez. Tehát az intenzív hét végére az családi otthonnak már alkalmasnak kell lennie egy gyermek fogadására. 

Vannak, akik a gyerekszoba/lakás átalakítását az ismerkedés időszakában oldják meg, de mi ezt nem szerettük volna, s utólag csak áldani tudom az eszünket a döntésünkért, mert sem időnk, sem energiánk nem lett volna azokat a hatalmas változásokat véghez vinni, melyek ahhoz kellettek, hogy N. valóban otthon érezze magát nálunk. Így a barátkozás nálunk egy héttel az első találkozás után kezdődött. 

Mit ne mondjak, rettenetesen izgultunk. Már eleve mögöttünk volt egy olyan hét, amikor otthon mindent a feje tetejére állítottunk és megcsapott bennünket a változás szele…na meg az az iszonyatos drukk, hogy vajon menni fog ez nekünk, vajon kedvelni fog bennünket N., s vajon mit fogunk iránta érezni, meg hogy mi történik majd, amikor mondjuk el akarjuk vinni valamilyen programra a nevelőszülői házhoz, s hogyan fogadja majd a kutyáinkat, akik nálunk hozzánk hasonló egyenértékű családtagnak minősülnek.

Szóval tele voltunk izgalommal, félelemmel és kérdéssel, így aztán nem meglepő módon egy jó nagy gyomorgörcs kíséretében nyomtuk meg a csengőt a nevelőszülők házának kapuján.

Nem fogom napról napra, részletesen elírni az ismerkedést hetét. Inkább csak a főbb momentumokat emelném ki, mert ahogy jönnek a gondolatok már most látom, hogy ez a sorozaton belül egy két részes alrész lesz, annyi mindent kell elmondanom.

Na, de kezdjük az elején. Az első nap. Alapszabály, hogy kis lépésekkel indul az ismerkedés. Először tehát a nevelőszülőknél kezdődik a játék, a barátkozás, a közös étkezések, s ahogy telnek a napok egyre több időt tölt együtt a kisgyermek meg a szülőjelöltek, lehetőleg egyre távolabb a nevelőszülői háztól. Mi ennek megfelelően az elő nap még csak otthon, a nevelőszülőknél töltöttünk el N. társaságában pár órát. Látszott, hogy nagyon várt bennünket, készült az érkezésünk, s az is érezhető volt, hogy ő is rettenetesen izgul. Az ott töltött idő alatt megmutatta a fiús szobát, ahol ő is élt több társával együtt, előkerültek a kedvenc játékai, s belenéztünk közösen a Dzsungel könyvébe is, aminek egyébként később nagy jelentősége lett szimbolikai szempontból a közös életünkben.

Hol én, hol Endre, hol közösen játszottunk a N-el, közben persze a közelben volt a nevelőanya is, hogy segítsen, ha olyan helyzet adódna, meg persze ő is kíváncsi volt kik akarják hazavinni az élet által már alaposan megtört kisfiút, akit annak idején az ő gondjára bíztak. 

Jól sikerült az első közös nap, N. jól érezte magát, mi is oldódtunk kicsit, s már elkezdtük tervezni a következő napot is, így egy dolog kivételével minden sínen volt. 

Mi volt ez az egy dolog? Mi az, ami nem volt annyira rendben?

A nevelőanya megkérdezte akarom-e látni a vérszerinti anyát. Szerintem ez egy komoly kérdés, amire megfontolt választ kellene adni, mert a döntésnek van következménye, de én nagyon nem voltam felkészülve rá, nem is tudtam mit mondjak (hiszen érdekelt, de féltem is a dologtól) ezért csak bénán bólintottam, mire már fordult is felém a telefon képernyője, s ott egy olyan embert láttam, akin – nagyon őszinte leszek – alapesetben átnéznék. Kerülném a tekintetét, igyekeznék nem kapcsolatba kerülni vele, mert egyszerűen annyira nem egy világ vagyunk. Csinos, fiatal, hatalmas otthon ragasztott műszempillás, olcsó póthajas, harsány és sokat mutató öltözetű világos barnás bőrű roma lány nézett vissza rám. Én pedig hosszan bámultam őt, s nem tudtam mit kezdjek ezzel, vagy az utána következő bármelyik információval. 

Továbbra is tartom, hogy őszinteség nélkül erről a témáról beszélni nem szabad és nem is érdemes, ezért kimondom kerek-perec: engem visszavetett a kötősében az, hogy láttam a biológiai szülőanyát. 

Miért? 

Mert, akit láttam abszolút nem volt szimpatikus, és bizony az benne van a pakliban, hogy idősebb korában N. fel akarja majd őt keresni, ha tetszik, ha nem valahogy, valamiféle formában akár, ha csak egy rövid időre is, de közünk lesz egymáshoz. Engem ez rettenetesen megrémített. 

Másrészt hatalmas lelkiismeret-furdalást éreztem, mert arca lett annak a valakinek, akinek a gyerekét én „el akartam venni”.  Ez persze ebben a formában nem igaz. Nem vettem el senki gyermekét, nem is lett volna rá jogom. N-ről önként mondtak le és a rendszerbe kerülése után nem is keresték, ezért is lett örökbefogadható. 

Mindenesetre a következő napokat, sőt hónapokat beárnyékolta ez az információ, s nekem nagyon sokat kellett dolgoznom magamon, hogy ne befolyásoljon az, amit láttam, sem a döntésemben, sem abban, ahogyan N-hez elkezdek kötődni. 

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy hangsúlyozzam: a TEGYESZ és az ott dolgozó szakemberek értünk vannak, tehát ha bármilyen elakadása van az embernek akkor érdemes jelezni ezt az illetékes szakszolgálat pszichológusának, vagy a tanácsadónak, mert ők igenis a legjobb szándékkal segíteni fognak. Ezen a ponton már nem egy ellenőrző szerv a TEGYESZ, itt már közös az érdek, ami nem más, mint a sikeres örökbefogadás, és ennek érdekében mindent meg fognak tenni az ott dolgozók!


A barátkozás történetét pedig folytatom a következő részben!