Az intenzív barátkozást egy hivatali procedúra zárja. Ilyenkor az örökbefogadni szándékozó párnak be kell mennie a gyámügyhöz, ahol kérésükre és természetesen a TEGYESZ ajánlása alapján megszületik egy 30 napos kihelyező határozat, melynek birtokában aztán a szülőjelöltek már haza vihetik a kisgyermeket, akivel a közös életet tervezik. 

Mi ezt a határozatot egy szép keddi napon, nevezetesen 2022. október 4-én kaptuk meg, majd a hivatalból még – egy kis lelkierőt merítő időhúzás céljából – elmentünk és vettünk egy valami utolsó biz-baszt N. szobájába egy elektronika boltban, s végül nagy levegővétellel elindultunk a nevelőszülőkhöz immár utoljára. 

Odaérve már nem sok megbeszélnivalónk volt. Noel útra készen várt bennünket, bepakoltuk azt a sok-sok szép játékot, és hasznos dolgot, amit a nevelőszülők neki szántak, volt egy kis könnyes búcsúzás – a nevelőanya és én is pityeregtem – majd elindultunk haza. 

És ekkor indult el véglegesen egy új időszámítás az életünkben! 

Nagyon különös volt ez a harminc nap. Hol fent, hol lent, mint egy bitang erős hullámvasút, ahol sokszor a jó és a rossz, a szép és a fájdalmas, az új és izgalmas, meg a félelmetes élmények szinte óránként adták egymásnak a kilincset. 

A felnőtté válásunk egy új lépcsőfoka volt, hogy átvészeltük a nehézségeket és kitartottunk egymás, meg az újonnan formálódó családunk mellett. 

Merthogy mivel is kellett megküzdenünk? 

Úgy egyáltalán a hétköznapokkal, mint szülők! Ha valaki biológiai úton válik édesanyává, vagy édesapává, akkor ott jobb esetben van egy felkészülési idő. Nekünk ilyen nem nagyon volt, hiszen szeptember második hetében csörgött a telefonon, október elején meg már „próbaszülők” voltunk. 

De ezen belül, ami nehézséget okozott, az a szabályok felállítása volt, a bizalom és az érzelmi kötődés hiánya (ami hosszú idő mire kialakul, de ameddig nincs meg marcangolja az embert a kétség, hogy vajon meglesz-e idővel), a hétköznapjaink átalakulása, a tény, hogy már nem voltunk 100%-ban urai az életünknek, mert érkezett közénk valaki, aki elsőbbséget élvez, s aki azért rendszeresen hozott programot átíró váratlan fordulatokat, a kettősség, hogy szerettem volna laza és jófej lenni, de közben azt is éreztem, hogy nem lehetek N. kispajtása, mert akkor jó kis karakán személyiségéből adódóan megesz reggelire, a munkateher, ami igazából nem szűnt meg csak azért, mert megváltozott az életünk, ugyanis én már a kihelyezés első napján kénytelen voltam éjszaka dolgozni, másnap pedig más szerződéses partneremtől már reggel 8.30-kor jött a hívás „Na úgy hallom hazahoztátok a kisfiút, akkor ugye már dolgozol?”, közben a férjem visszament dolgozni, mert muszáj is volt neki, és kicsit ki is akart menekülni a neki is új és idegen helyzettel, én pedig egyedül maradtam egy kisfiúval, aki legalább olyan elveszett volt, mint én. 

Akkora nyomás nehezedett rám, és annyira zavaros, meg nehéz volt minden, hogy én ezen a ponton valamiféle szülés utáni depresszióba estem. Nagyon szerettem volna megfelelni, nagyon jól akartam csinálni az anyaságot, s csak a legjobbakat kívántam N.-nek, de ezen a ponton azt éreztem, hogy én erre képtelen vagyok, hogy én talán még anyának sem vagyok elég jó, és hogy annyira elvesztem, hogy már talán nincs is értelme az életemnek. 

Tudom, súlyos szavak, de akkor ezt éreztem. Igyekeztem nem kimutatni milyen mélyen vagyok, napközben együtt voltam N.-el, programokat csináltunk, főztünk, játszottunk, amikor csak lehetett próbáltam dolgozni és minden fronton teljesíteni a kötelezettségeimet, de este mikor becsuktam a hálószoba ajtaját azért rendszeresen sírással végződött a nap, amit aztán nehéz éjszakák és sírós reggelek követtek.

Életem legnehezebb időszaka volt ez, már csak azért is, mert a rossz kedvemmel csak úgy vonzottam a bajt és a betegségeket. Eltörtem a lábfejemet, kihordtam lábon két tüdőgyulladást, s ekkoriban törték ripityára a házunk előtt az autómat is. 

Szerencsére Endrével a férjemmel jó erős kapcsolatunk van, mindent valóban őszintén meg tudunk beszélni, és az is belefér kettőnk kapcsolatába, hogy a másik tropára menjen és ne tudja tartani magát…illetve én magam is egy elég önreflexíz személyiség vagyok, aki hajlandó és képes önmagával szembenézni, na meg attól sem féltem, hogy segítséget kérjek ebben az esetben, így hosszú hónapok alatt ugyan, de túljutottam ezen a mélyponton. 

Közben persze zajlott az élet. Letelt a 30 napos kihelyezés, amit egy TEGYESZ-es látogatás zárt, ezután hivatalosítottuk az örökbefogadást. N. 2022. november 14-én hivatalosan is a mi gyermekünk lett! 

A folyamatot egyik oldalról egy hivatali procedúra zárta, aminek a keretében a kisfiam új anyakönyvi kivonatot és iratokat kapott, a másik oldalról pedig egy fantasztikus családi ceremónia, amikor is N.-t mint a családunk legújabb tagját a második örökbefogadói születésnapján köszöntötték a családtagok. 

A valódi közös életünk pedig innentől kezdődött el. N. viselkedése érezhetően megváltozott, elkezdet elhinni, hogy ő tényleg velünk marad, hogy tényleg mi vagyunk az ő szülei, hogy neki itt valóban jó lesz és szerethet bennünket, s valahogy mi is leengedtünk, s kezdtünk benne hinni, hogy egy nagyon kemény munka árán ugyan, de lesz belőlünk egy értékes közös egység, ha nagyon akarjuk és mindent is megteszünk az ügy érdekében.