„Bármennyire is szeretni fogod, ez a gyermek soha nem lesz a sajátod!”

„Mi van, ha majd nem érzed azt, hogy ő a tiéd?”

„Nem lett volna mégis jobb egy saját gyermek?”

Azt hiszem – de persze cáfoljatok meg bátran -hogy nincs olyan örökbefogadó pár, aki ne szembesülne ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésekkel és jószándékúnak gondolt, mégis sértő megállapításokkal a szülővé válás rögös útján. 

Az én első természetes reakcióm szinte minden esetben a harag volt, amikor olyan jellegű kérdést kaptam, ami a leendő gyermekünk és a közöttünk lévő kapocs valódiságát kérdőjelezte meg. „Hogy meri” – puffogtam magamban, miközben igyekeztem úrrá lenni eltorzult arcomon, s valami értelmeset válaszolni az értelmetlennek tűnő kérdésre. 

Idővel persze kialakult a válasz, amit már-már reflexből húztam el a tarsolyomból, s csak mondtam, mondtam a magamét, ahelyett, hogy mondjuk botrányt rendeztem volna, vagy örök haragot fogadok, mert azt még haragom árnyékában is mindig éreztem, hogy egyrészt egy jó válasz a mi jövőnket segíti, másrészt pedig a gonosznak tűnő kérdések mögött nem ártó szándék, hanem őszinte kíváncsiság és némi tudáshiány honol. 

S belegondolva, hogyan is tudnának ezek az emberek bármit az érzéseimről, ha én arról nem beszélek? Honnan tudnák, hogy nekem örökbefogadó szülőjelöltnek mit jelent ez a folyamat? Miért kellene nekik érteniük, hogy az örökbefogadott gyermek ugyanannyira saját, mint a vérszerinti gyerek? 

Utólag visszanézve nagyon hálás vagyok, hogy annak idején mertek tőlünk kérdezni az emberek! Nem alakoskodtak, nem csak annyit mondtak az örökbefogadás kapcsán, hogy „remek” és „gratulálnak”, hogy aztán hátunk mögött sutyorogjanak rólunk, hanem voltak olyan tökösek, hogy feltegyék ezeket a kissé kegyetlen kérdéseket, és kimondják azt, ami a szívüket nyomja. 

Nekik hála mi is rákényszerültünk, hogy ezekre a kérdésekre nagyon pontos választ adjunk! Sok-sok otthoni beszélgetés alapját adták a „nem fogod tudni úgy szeretni”, és a „nem lesz a saját gyermeked” kezdetű mondatok. Néha dühöngtünk, néha már-már kényszeredetten nevettünk, néha pedig halál komolyan átrágtuk magunkat a témán, mindegy éppen, hogyan kezeltük, annyi biztos, hogy minden egyes beszélgetés megerősített bennünk valamit, egészen addig a pontig, míg eljutottunk oda, hogy agyalnunk sem kell ezeken a felvetéseken. 

A gyermek vagy a gyerekek, akiket majd örökbefogadhatunk, a sajátjaink lesznek. Akkor is, ha nem mi adjunk a DNS-ük 50-50%-át, ha nem mondhatjuk el, hogy igen tőlem, vagy a nagymamától örökölted a szemed színét, ha nem lesz olyan kis piszeorra a gyereknek, mint nekem, vagy olyan göndör haja, mint a férjemnek. Ezt hiába keresnénk, nem kaphatjuk meg az örökbefogadás által. Van viszont rengeteg olyan dolog, ami a sajátunkká teszi a gyermekünket, ami túlmutat a genetikán és a vérségi köteléken. 

Közösek lehetnek az élmények, a tradíciók, az emlékek, az elvek, az eszmék, a nézetek. Közös lesz mindaz, amit én magamból adni tudok a gyereknek, ami őt boldog kisgyermekké, biztonságos háttérországgal rendelkező kamasszá, majd egészséges felnőtté teszi. 

Közös lesz az otthon, a szeretetet, s kit érdekel a genetika, ha minden más életre szóló kapcsot formál közénk? 

A mi gyermekünk a szívünkben születik, és a kapcsolatunkba fektetett energia által lesz „saját”!

Ferenczy Boglárka