Miközben gyertyát gyújtok…


„Magamnak írok - és írás közben vágyódva érintkezem őseimmel” ... ez a mondat jutott most eszembe, amit Francesco Petrarcának, az olasz humanista költőnek tulajdonítanak, miközben gyertyát gyújtok, mint olyan sokan, ezekben a napokban, hogy lelki kapcsolatot teremtsünk az elhunyt szeretteinkkel, mert kell a belső nyugalom, a harmónia, hogy összebékítsük az időbelit az örökkel. Vágyunk azok után, akik nyomot hagytak a lelkünkben. Igen, vágyunk utánuk, hogy egy kicsivel többek legyünk önmagunknál... Kellenek az emlékek, fontos, hogy ismerjük az elődeink történeteit, hogy felemlegessük a tetteiket, a kalandjaikat, a ballépéseiket, hogy tudjuk, kire lehetünk büszkék, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le a múltból...Ha ezeket mi magunk is tovább adjuk a saját gyerekeinknek, a hajszálgyökerek, amelyek a múlthoz kötnek, megerősödnek. Talán azért sem felejthetjük el a régen élt rokonainkat, mert össze vagyunk kötve-örökkön, örökké... Ha visszanézünk, a múltban megtaláljuk a jövőnket. Én hiszem, hogy akár évszázadokra visszamenőleg is, az őseink egy -egy tulajdonsága velünk van...Hányszor mondják, az arcvonásunk, a szemünk állása, a mosolyunk, a hanghordozásunk, az indulataink, erényeink, az egyes dologok iránti érdektelenségünk, pontosan olyan, mint nagyanyánké vagy a régen elhunyt egyik távoli családtagunké... Olyanok vagyunk, mint a tulipán vagy a jácint hagymája, vagy mint bármelyik növény magja, amiben ott van a levél, a virág, a termés ígérete...bennünk is ott van minden, amit az elődeinktől örököltünk. A vér nem keveredik el... Fontos, hogy milyen világ él bennünk, talán fontosabb annál, hogy milyen világban élünk., éppen ezért kell, hogy tudjuk, kik is voltak az ükapáink, hogy tovább éljen, ami egyszer volt... Van abban a múltban sok minden: élet és halál, jó és rossz, igazság és sérelem... 

Az emlékezés nem más, mint elmozdulás az elmúlással ellentétes irányba, vágy arra, hogy kifejezzük a hálánkat azoknak, akik már nincsenek közöttünk... Gyertyagyújtás közben valami titokzatos erőnek engedelmeskedünk, elgondolkozunk azon, hogy mi is az, amit még ma helyre kéne tenni, hogy ne legyen kínzóan fájó, amikor hirtelen rájövünk, hogy az időnk lejárt. 

Szeretem az emlékeimet... a gyerekkor, mint az éjszakai lepke, most átszáll a szobán, ahol írom ezeket a sorokat...A lelkem fest... Édesanyám tizennyolc éve halott, de amig élek, a szívemben ő is él... Van érzés, ami örökre megmarad...

Csak az igazi anyámat szeretném megőrizni, igen, az igazit, az álomba simulót, a szeretni tudót, mert láttam a másikat is, a valódit, akit az élet megperzselt, akinek láttam a keserűségét, láttam, amikor a szíve helyett csak kő volt. Én azt az anyámat szeretném megőrizni, aki kezembe adta álomország kapujának kulcsát, aki felvillantotta előttem a lenyűgöző mesebirodalmat...Tőle tanultam, az életünk olyan, mint egy óriási szőnyeg, amelyik sok-sok szálból szövődik, de csak annyi szál őrződik meg, amennyit abból mi magunk meg tudunk őrizni. Én megbékéltem a közös életünkkel, boldog vagyok, mert anyám lánya vagyok. Igen, megbékéltem, mert fogy a pillanat, a perc, az óra, mert érzem, szép lassan „e zengő túlvilág / magába szív, felold”. Hálás vagyok, mert nem üres kézzel engedett el az életbe. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta: mindig jusson eszembe az a madár, amelyik alól kivágják a fát. Ha a fa eldől, a madár nem zuhan a földre, hanem a magasba száll...

Tudom, hogy a megpróbáltatások formálják az embert. Azt mondják, amikor a kagyló testébe egy idegen anyag, egy homokszem kerül, kínjában alkotni kezd, igazgyöngyöt alkot. Édesanyám lelkébe szilánk fúródott, talán ennek közönhetem, hogy a saját fájdalma gyógyítására „gyöngyöt” akart formálni a lányaiból...

Most, hogy gyertyát gyújtok, sír a lelkem, vágyok utána, de már nem fáj, hogy az élete csak egy villanás volt a végtelen időben. Nem fáj, mert tudom, mióta világ a világ, az ég kapui pillanatról pillanatra nyílnak és csukódnak, és a lelke ott van abban az időn túli birodalomban, ahol visszakapta égi szívét, égi értelmét, égi beszédét. Hogy hol is van igazán? Nem tudom, de hinni akarom, hogy amig élek, soha ki nem hunyó, kékes fényű csillagként ott ragyog majd fölöttem... 

Azt mondják, az emberi léleknek kell az ének, kell, hogy boldogan lebegjen. Felkéretőzik torkomból a dal...nem törődök azzal, hogy elcsúszik a hangom...énekelek...A dal a szív beszéde...