MIT TENNÉL A HELYEMBEN?

SZERKESZTI AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ

Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hét unoka nagymamája, de ez kevés számára, mert az a mániája, hogy derűvel, szakértelemmel és őszinteséggel kell oldania a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.  

A SZÖGLETES NAGYMAMÁK NEVÉBEN…

Köszöntöm, kedves, Ildikó, örülök, hogy felfedeztem ezt a rovatát! Végre elmondhatom, hogy sokszor megnevettet azokkal az írásaival, amelyekben a nőkkel, főleg a nagymamákkal fölényeskedő, őket (minket) lesajnáló embereket teszi finoman nevetségessé. Hiszen a művelt, nagytudású nők nem butulnak meg, a szépek pedig nem vesztik el a vonzerejüket, ha unokájuk születik. Tetszik, hogy gyakran emlegeti Karikó Katalint, aki nemcsak Nobel-díjas tudós, de nagymama is, vagy a gyönyörű Elisabeth Taylort, aki még a negyvenet sem töltötte be az első unokája születésekor. De ennél többet kellene tenni a nagymamákról alkotott cukros kép megváltoztatásáért! Mit vár a világ? Legyünk önzetlenek, csöpögjünk a jóságtól, mosolyogva szolgáljunk. Csakhogy én szögletes nagymama vagyok! Nem gügyögök, nem dicsekszem az unokámmal, pedig helyes, nyolcéves srác, akit sokszor örvendeztetek meg játékokkal, finom ebéddel, mozival, de nem élek vele lelki életet, nem ő a főszereplőm. Ehhez képest a szabályos nagyik regényeket mesélnek a zseniális unokáikról, iskolai fogadóórákra rohangálnak, anyábbak az anyáknál. Én pedig takarékoskodom, hogy ki tudjak fizetni egy bőrfrissítő kezelést, és annak örülök, hogy találtam egy csillagászattal foglalkozó előadássorozatot, hiszen régen az égboltot akartam kutatni, de kereskedő lettem. Tisztességgel felneveltem a fiamat, pótolom, amit lehet. A barátnőim megszólnak. És ön?


Kedves Olvasóm, nagyon fontosnak tartom a levelét, de ítélkezni akkor sem szoktam, ha nem őrlünk egy malomban! Hiszen én a rengeteg munkám ellenére sem vagyok szögletes nagymama. Dolgozom életem tizenötödik könyvén, cikkeket írok a Nők Lapjának és más sajtóorgánumoknak, előadásokat, szerzői esteket tartok, mégsem… Nem azért, mert ezt várják el tőlem – már kamaszként sem szerettem „igazodni”! –, hanem mert így jó nekem. Imádom a hét(!)  unokámat, a lehetőségeimhez mérten mindent igyekszem megadni nekik, aggódom, izgulok, segítek, programokat szervezek, még meccsre is megyek… Közben annyi szeretetet adok és kapok, ami sok-sok életre is elegendő! Az unoka különleges ajándék, kevesebb felelősség, felszabadultabb öröm… De nem baj, hogy ön másképp gondolja! Tragikus, ha parancsra (társadalmi elvárás hatására) élünk és alkotunk véleményt… Tehát ne törődjön a fintorgó barátnőkkel, éljen úgy, ahogy jólesik, de néha telepedjen le az unokája ágya mellé, és nézze, hogyan szuszog és mocorog az a kicsi lény, aki az ön folytatása… Én pedig sürgősen befejezem a válaszom, mert futok az óvodába, a négyéves Dorka kiskisasszonyért. Itt a mami, kiáltja majd ragyogva, ha meglát, és tudom, kiszáll belőlem minden fáradtság, ha a nyakamba ugrik és szorosan átölel.