MIT TENNÉL A HELYEMBEN?

SZERKESZTI AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ

Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hét unoka nagymamája, de ez kevés számára, hiszen az a mániája, hogy derűvel és őszinteséggel kell oldania a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.  


Tolerancia vagy megalkuvás? 


Kedves Ildikó, olyan pocsékul érzem magam a házasságomban, hogy a zaklatottságom már a munkámra is rossz hatással van! Idősgondozóként dolgozom, amihez türelem és jó idegállapot kellene, csakhogy állandó feszültségben élek, mert megalázónak érzem a férjem viselkedését. Pedig szerinte pont úgy élünk, mint a házasságunk elején. Ő régen is viccelődött, PedálMarinak nevezett, közben én agyondolgoztam magam a kényelméért, a gyerekünkért, az otthonunk tisztaságáért, a nagycsaládért. Toleráns feleség voltam vagy megalkuvó szolgáló? Nem tudom, de azt igen, hogy tavaly decemberben, a házasságunk huszonhetedik évében lett elegem, amikor véletlenül kihallgattam a férjem telefonbeszélgetését. A hisztériás nővérét nyugtatgatta: „Ne aggódj, Mari szívesen elkísér a vizsgálatokra, ő gyakran viszi orvoshoz a „kisöregjeit”, kedveli a rendelők bűzét!” Tévedett. Én az idős ápoltjaimat szeretem, nem a rendelők szagát, és nem akartam vérvételre, röntgenre, gyomortükrözésre kísérni a barátságtalan sógornőmet, mégsem mondtam nemet. Miért? És miért veszem tudomásul, hogy a férjem egyetlen lábost sem mosogat el? Miért nyelem le, hogy hülyének nézi az okos barátnőimet? Miért szedem össze némán a szétdobált ruháit, és mosom fel utána a fürdőszobát? Miért hagytam, hogy leszoktasson autóvezetésről? Nincs válaszom, de azt tudom, halálosan megsértődne, ha tudná, min tépelődöm, hiszen olyan, mint egy ötvenhét éves óriáscsecsemő, aki úgy megszokta a kényeztetésemet, hogy már meg sem köszöni. Ildikó, ön szerint érdemes mocorogni, elválni, és megpróbálkozni a kitöréssel ilyen beszorított helyzetben?  


Visszakérdezek, kedves Levélíróm! Lehet ilyen beszorított helyzetben, ennyi megválaszolatlan kérdéssel boldogságra találni hosszú éveken át? Lehet társunk egy olyan férfi, akivel soha nem osztjuk meg a gondolatainkat, és halálos sértődés lenne a reakció, ha őszintén beszélnénk vele…? Ugye, érzi, mit sugallnak a kérdéseim? Nem lehet megúszni az őszinteséget! Meggyőződésem szerint ki kell mondani, „nekem így rossz!”  És addig teljesen felesleges válást emlegetni, amíg fogalmuk sincs, mi lakik a másikban. Talán a férje soha nem vágyott az óriáscsecsemő szerepére, ön osztotta rá… A levele alapján azt gondolom, krízisponthoz érkeztek, valószínűleg a gyerekük is kirepült már, tehát jó lenne egy új korszak új szabályait meghatározniuk. Hiszen nemcsak a gyerekünkért, a társunkért, a munkánkért, az otthonunk rendjéért vagyunk felőlesek, hanem a saját életükért és a boldogságunkért is! Ha felvállalják a közös lelki nagytakarítást, tán az is kiderülhet, szeretik még egymást, és a következő huszonhat évet szebbé tehetik a korábbiaknál.