Az „óperenciás” szerelmen túl



A belvárosi szálloda kávézójában, jól öltözött középkorú nő várakozott hosszú kávéja mellett. Előtte kiterítve kedvenc magazinja, de nem olvasta.

Időnként a bejárat felé nézett ráérősen, mint aki nem randevúra jött, a barátnőjét várta.

Gondolataiba elmerülve ujjait a csuklóján pihentette az arany karláncon, amit mint visszakapott zálogot viselt most hogy újból a sajátja lett.

Töpreng még ma is, hol követhette el a hibát.

Talán túlértékelte saját vonzerejét, amely mint erős mágnes kapcsolta össze nála évekkel fiatalabb barátjával. A számára érettkori szerelem lendülete kinyitotta számára újból a világot, segítette a gondok felejtésében hónapokon át.

De mégis a másikat választotta a biztos egzisztenciát, a stabil hátteret.

 Komolyan gondolhatták, hogy a keserű órákon át kitalált végső megoldás működik? Ha nem sikerül a házasság ugyanott folytatják, a fiú várni fog rá.

Az érzelmileg döcögő házasságban sokszor eszébe jutott kettőjük kapcsolata. Gondolatait néha leírta magának, visszafojtva érzéseit de nem kioltva a reményt az újra találkozáshoz.

 A pár évig tartó házasságot amely a maga módján jól működött végülis csendben közös megegyezéssel felbontották. 

És tovább emlékezett. Kezdődő kapcsolatuk alatt a lehajtott fejű szomorúság után a kihívóan ragyogó boldogságot is megtapasztalta. 

Bizsergés futott végig rajta mert még mindig érezte a fiú puha, de mégis határozott kezének érintését, felidézte kellemes hangját.

Eszébe jutottak a gondossággal csomagolt apró felejthetetlen ajándékok, a közösen kiválasztott filmek a mozi utolsó sorában, a hajnali sütésű meleg friss kenyér az ajtóban kívánság levélkével, becenevekkel.

A válás és szétköltözés után türelmetlenül számolta az órákat a megígért találkozásuk napjáig. A találkozást megelőző hosszú telefonbeszélgetés a fiúval bizonyosságokkal, kívánságokkal még izgalmasabbá tette a várakozást.

 Az asszony a randevúra – mintha az első lett volna- nagyon készült felvértezve magát szexi köntösével, kedvenc illatával, közös zenéjükkel.


Az óra hatot mutatott, de egy kicsit késett a csengetés.

A szíve ezerrel dobogott mikor végre kinyitotta az ajtót. Meglepődve állt félig összefogott köntösében szerelme legjobb barátja előtt. Ő nem jött el. 

 De a kis dobozban visszaküldte azt az arany karláncot, amit zálogképpen a fiúnak kellett őriznie a viszontlátásig.

A mai napig nem emlékszik az ajtó csukódásra csak az émelygésre és a könnyekre. A magyarázatot, hogy miért nem jött már nem is hallotta.

Talán a fiúnak nem volt bátorsága mert tudta, hogy ha találkoznak soha többé nem szakítanak. Azt valamiért vagy már valakiért eldöntötte egyedül.

Megértette, hogy a végtelennek tűnő hosszú várakozás, vágyakozás kioltja a szerelem lángját még ha olyan elsöprő is, mint az övék volt. 

A szakítás után megmaradt felejthetetlen keserédes kapcsolat emléke most is él, de már fájdalom nélkül.

A kávézó közben megtelt, a nő a kávéját kikortyolta. A csuklóján fénylő arany karláncra lassan ráhúzta pulóverje hosszú ujját. Az ajtóra nézett, barátnője úgy látszik késik, mint mindig.


                                                     Rodé Klára