Kedves Nőtársaim  (persze ti Férfiak is)! 

Bizonyára százszor hallottátok azt a mondást, hogy " nemcsak a húszéveseké a világ". Ezt folytathatnánk sorolva az évtizedeket, ahogy az idő elsiet velünk. A korunk melyet sokszor a külsőnk alapján ítélnek meg mások, nem a szívünk és a lelkünk állapotát mutatja. A szív hatvan fölött, sőt később is megdobban a szeretett hölgy vagy férfi láttán. Soha nem késő. Nemcsak egy friss kapcsolatban lángoló szenvedéllyel hanem olykor egy hosszú együttélés vagy kapcsolat színes emlékeit felidézve egymást átölelve, kéz a kézben ugyanúgy szerethetjük egymást. Novellám hősei is erről tesznek bizonyságot.

 Olvassátok el! Küldöm sok szeretettel: Rodé Klári 





VEKNI Rómeónak

A külváros gyéren világított szűk utcájában sietősen lépkedett az öregember. Az eső szerencsére elállt. Gondosan kerülgette a pocsolyákat és a másnapra kikészített, púposra tömött kukákat. Bevásárló táskájában egy szál vörös rózsa, friss kenyér és egy üveg olcsóbb bor ringatózott. A sapkáját levette, fehér haját hátra simította, mielőtt az ismerős kapuhoz érkezett. Felcsöngetett. Hosszan várt a kapu nyitására, az idős hölgy nem kapkodta el vendége beengedését. Gondosan megterített asztallal várta, saját maga készítette pogácsájával. A szendvicseket későbbre tervezte, elfelejtett kenyeret venni délelőtt. Lift nélkül nem akarta még egyszer a két emeletet gyalog megjárni. Barátjával megígértette, hogy a kenyérről gondoskodik. 

A lakás ajtaja résre nyitva várta az öregurat. Az előszobában hosszan átölelték egymást, a csók mindkét orcára sem maradt el. Majd az ember, mint minden alkalommal megdicsérte álmai hölgyét. Kabátját a fogasra akasztotta, és pulóverjére felvette a konyhaszékre kikészített házi köntöst és a papucsába bújt. Töltött a borból, kényelmesen elhelyezkedtek a kopott kanapén. Mellettük a kis asztalról a jó illatú tepertős pogácsából szemezgettek. Egymás kezét fogva dúdolták a lemezjátszó ismerős dallamait, mint minden vasárnap este, megunhatatlanul. Hamarosan a háziasszony a szendvicsekhez a vekni kenyeret felszeletelte. Gondosan becsomagolta a felét, hogy barátja hazavigye magának. A szendvics vacsora elkészült és ittak is egy pohárral. Bortól pozsgás arcukon ráncaik szinte kisimultak, megfiatalodtak. Tíz órakor az idős férfi egyenes derékkal indult a kabátjáért…

-Puszi és kézcsók– gondolta magában a galambszürke hajú asszony, mikor búcsúra nyújtotta a kezét. Az ajtót kinyitotta, de még az előszoba oldalán átölelték egymást mielőtt a férfi kilépett a folyosóra. 

-Pár perc és leér majd integetek, mint máskor–dünnyögött a hölgy maga elé. Mikor a konyha asztalra nézett észrevette a becsomagolt fél veknit, amiről megfeledkeztek mind a ketten. Előkapta a háziköntös és a saját fürdőköpenye őveit. Összekötözte, a végére egy füles szatyorba beletette a kenyeret és jól összecsomózta a szatyor száját. Szaladt az ablakhoz és sarkig tárta. Az öregúr türelmesen várt az utcán a búcsú intésre.

-Itt maradt a kenyér! – kiabált az asszony.  A sietségtől kibomlott a kontya és a haját az esti szél az arcába kócolta. 

-Eresztem a kötélen, Rómeóm! A „kötél” ugyan rövidebb volt két emeletnél, de a kenyér szerencsére Rómeó kezeiben landolt. 

-Szeretlek, Júliám, örökké! – harsogta, és a csomagot erősen magához szorította Az asszony nézte, ameddig láthatta…

(Rodé Klára)