Sorsfordító döntések  

Azt mondják, az ember jövője, sorsa titok, és ez így van jól. Mégis van az úgy, hogy tudni szeretném, mi vár rám. Amikor szívesen venném, ha belenézhetnék a holnap tükrébe. Veszélyes, akár a tűzzel játszani, mert mi van, ha olyasmit látok majd, amit nem akarnék. Voltak pillanatok az életemben, amikor sorsfordító döntéseket kellett hoznom, jeleket kutattam, tudni akartam a választ arra a kérdésemre, hogy mit tegyek.

A jel, amelyik időnként elénk áll, állítólag a lélek madara. Barátja azoknak, akik eltévednek, akiknek segítségre van szükségük, feladványt vagy rejtélyt kell megoldaniuk, akik fontos kérdéseikre keresik a választ. Milliószámra suhannak el előttünk, mellettünk a jelek, de nem mindegyik a mienk, a nekünk szánt jel azt akarja, hogy mi csak azt vegyük észre, ami ránk van szabva. Olyan ez, mint egy kis hasadék, egy kis rés, amikor egy lehetőség nyílik meg előttünk és ha minden erőnket összeszedjük, megmenekülhetünk, sikerülhet, amit akarunk.

Lehet ez egy mese, egy történet tanítása, amely élesebbé teszi a látásunkat, amitől a velünk született, ösztönös önmagunk erőre kap, vagy egy, a bensőnket megremegtető, szívünket megdobogtató zene, egy kimondott szó, egy mondat, egy tárgy, amelyet egy láthatatlan kéz a végtelen jeltengerből kihalász, ami csak a mi kérdésünkre ad választ. Nekem 1985-ben megjósolták, hogy átszelem az óceánt, hazát és házat cserélek, akkor nem hittem el, de a magot elvetettem a fejembe, folyton kerestem a választ. Hosszú távú memóriám kezdett dolgokat, emlékeket összekapcsolni, amelyeknek igazából semmi közük nem volt egymáshoz, még csak egy napon sem lehetett volna említeni őket, de az agyamban összefonódva együtt mintha mindenáron bátorítani akartak volna, hogy lépjünk, hogy változtassunk, hogy a jóslat beteljesüljön.

A végleges válasz a kérdésemre, hogy elhagyjuk-e a hazánkat, avagy se, az égből érkezett. Ulánbátorban, ahol éppen újságíróként egy képes tudósitást készítettünk a férjemmel, a könyörületesség istenéhez fordultam… „Avalokitesvara” az „Úr, aki lefelé tekint”, lenézett rám. Ez a 26,5 méter magas szobor a Ganden kolostor belső termében állt méltóságteljesen, barátságosan és ahogy ott ácsorogtam előtte és kértem, adjon jelet, hogy mit tegyek, egyszer csak a magasból rám hullott egy gyönyörű égkék selyemsál, amit a mongolok Kathának vagy Khadagnak hívnak. A kék selyem nem egyszerű sál, amely ápol és öltöztet, nem, ez a sál a mongol emberek szerint áldást hoz:  az, akit ezzel fogadnak vagy ezzel búcsúztatnak szerencsés lesz. Ez a sál volt az egyik azok közül, amelyeket az emberek tiszteletük és hűségük jeléül a szoborra aggattak, arra a szoborra, amely hitük szerint „letekint az érző lények siralmára és segíti őket”. Nekem az égből rám hulló selyem jel volt, védelmet jelentett. Megkaptam a választ a kérdésemre.

Azt mondják, bármiféle információ, jel, üzenet csak akkor válik értékessé, ha tudunk kezdeni vele valamit. Amit mi tettünk a férjemmel, mások szemében ellent mondott a józan észnek, az értelemnek. Disszidáltunk: két gyerekkel, magunk mögött hagyva mindent, kiléptünk abból az országból, ahova addig tartoztunk, és a bizonytalant, az ismeretlent választottuk... A selyemsál azóta is velünk van, a mienk és akár hány helyen éltünk, akár hány házunk volt, dísze, része az életünknek.

És ha már a jelek fontosságáról írok, eszembe jutott, hogy a Titanic legénységének is talán figyelni kellett volna a jelekre, hiszen, már az indulásnál voltak gondok. Például a helyi bányászok sztrájkja miatt nem tudtak elég szenet bepakolni a „legnagyobb mozgó tárgyba”, ahhoz, hogy eljusson New Yorkba más hajókról kézierővel szedték le a szenet, ami olyan szénporral járt, hogy már indulás előtt az egész hajót le kellett mosni. De az utasok közül sokan mintha megérezték volna a végüket. Állítólag soha addig hajóról nem közvetítettek annyi végrendeletet tartalmazó táviratot, mint a Titanicról... Például a 32 éves Michael Navratil, aki Szereden született (ma Szlovákia) az anyjának Magyarországra küldette végakaratát, kérte a testvéreit és a sógorát, hogy ha vele valami történne, fogadják örökbe a fiait. A magyar származású Navratil elsüllyedt a hajóval, utólag a család teljesítette kérését. Leopold Weisz magyar kőfaragó, eredetileg egy másik hajóra váltott jegyet, de egy helyi sztrájk miatt átirányították a Titanicra. Ő babonás volt, nem akart utazni, de elhessegette magától a „megállj” jelet. Mielőtt a hajó nekiütközött volna a jéghegynek, hallotta az éttermi énekest, aki vacsora közben a „Nyár utolsó rózsája” című dalt szívtépően énekelte. „Már nincs illat, nincs szín, már mind halott.” Azt mondta, hogy rossz előérzete van és azonnal végrendeletet csináltatott. Csak a felesége élte túl a tragédiát.

Hiszek a jelekben, mert megerősítenek vagy megállítanak bennünket, persze ehhez az kell, hogy észrevegyük, meghalljuk azokat. Én hajlamos vagyok rá, hogy minden elém hulló madártollat angyali üzenetnek vegyek, minden dalban találok valamit, ami szerintem nekem szól. Lehet, hogy nem fedezek fel semmit, amit jelnek vélek, annak más számára nincs is értelme, mégis mintegy álomból felébredve, én meglátom azt, amit addig észre sem vettem.

És ez nem kevés.

Eszterhai Katalin Kanadában élő Kozma Pál díjas író, újságíró televíziós producer


Képek: George Lajtai